A népvándorlás

A népvándorlás a 4. századtól a 10. századig tartó hatalmas, észak-déli és kelet-nyugati népmozgást jelent, amelyet elsősorban éghajlati okok magyaráznak. Az eurázsiai sztyeppék nomád állattenyésztő népeinek (hunok, szkíták, szarmaták, alánok, avarok stb.) a szárazságot okozó felmelegedés miatt új legelők után kellett nézniük. A keletről így megkezdődő nomád vándorlás a "dominóelv" szerint lavinaszerű népmozgást indított el: az új legelőket kereső törzsek - maguk előtt hajtva gyengébb ellenfeleiket - rázúdultak Európára.

A ködös északi erdőségekben égetéses földművelést folytató, vándorló germánok a termékeny déli területek felé tekintgettek. Ezek a germán népek már törzsekbe, törzsszövetségekbe szerveződtek, kiemelkedő nemzetség- és törzsfőik népes katonai kísérettel rendelkeztek, és megismerkedtek a kereszténységgel is.

A mintegy fél évezreden át tartó népmozgásnak három nagy hullámát különböztethetjük meg. Az elsőt a 4-5. században az Ázsiából érkező hun törzsszövetség indította el, mely valósággal "rápréselte" a germán és szláv népeket a Római Birodalomra. Ennek következménye a Nyugat-római Birodalom felbomlása lett. Az ezt követő, több évszázadig tartó zűrzavarban különböző germán és ázsiai népek kavarogtak a római civilizáció romjain, és hoztak létre rövidebb-hosszabb ideig fennálló barbár államokat. A második nagyobb hullám a 6-8. század népmozgása volt, melyet a szintén Ázsiából érkező, török eredetű avarok indítottak el. Erre az időre tehető a különböző szláv népek déli irányú vándorlása, valamint az iszlám vallásra épülő Arab Birodalom terjeszkedése is. A népvándorlás harmadik és egyben utolsó nagy hulláma a 9-10. században történt. ekkor törtek rá a már viszonylag megbékélt Európára az északi népek, a normannok, és ekkor érkezett a Kárpát-medencébe, végleges hazájába a magyarság is.

A barbárok, ahogyan a rómaiak nevezték a határaikon, a limesen kívül élő különböző népeket, a Kr. u. 2. században törtek be először a birodalom területére, de ekkor még sikerült támadásukat visszaverni. A 3. század közepén egy hosszan elhúzódó germán invázió zajlott le az északi határ teljes hosszában, s ezzel szemben a római katonaság már tehetetlen volt: a birodalomba beözönlöttek a barbárok, Róma sok évszázados története mintha végnapjaihoz érkezett volna. Mégsem ez történt: Diocletianus császár uralkodása alatt (284-304) a birodalom újjászerveződött, I. Constantinus (Nagy Konstantin) császár idején (313-336) pedig új fővárost alapítottak: Konstantinápolyt. A Római Birodalom a 4. században sok szempontból még nagyon is életképes volt.

A szövetséges barbárok

A 4. század végén, az 5. század elején a rómaiak már nem voltak elég erősek ahhoz, hogy feltartóztassák a beözönlő germán népeket, így kénytelenek voltak "megvásárolni" tőlük a békét. Jóval gyakrabban került sor békés betelepülésre, lassú bevándorlásra, mint nagy harci eseményekre, döntő összecsapásokra, bár ilyeneket is ismerünk. A rómaiak letelepítették a barbár törzseket az elnéptelenedett, határmenti területekre, és a limes védelmével bízták meg őket. A "szövetséges" barbárok a katonai szolgálat fejében földterületet kaptak, általában az általuk lakott föld 1/3, esetenként 2/3 részét. Ekképp kezdtek kiformálódni a birodalmon belüli barbár királyságok.

Ily módon települtek be a Birodalomba a hunok elől menekülő vizigótok (nevük nyugati gótot jelent), akik Róma elfoglalása és kirablása után (410) a mai Dél-Franciaországban, majd Hispániában telepedtek meg. De sok ehhez hasonló "szövetséges" nép volt: a keleti gótok a Duna középső szakaszán telepedtek le, a burgundok a Rajnánál szervezték meg államukat, Gallia északi részét a frankok foglalták el. Ez a megoldás csupán átmenetileg bizonyult sikeresnek: bár szövetséges barbárok védték a birodalmat a limeseken kívüli barbárokkal szemben, ám ezzel megkezdődött a birodalom területi bomlása is.