A német császári hatalom nagyhatalmi szerepe az ekkor kezdődő zűrzavaros időkben ért véget. Németország jövőjét ezekben az évtizedekben döntően befolyásolta a Welf és a Stauf családok trónküzdelme. E polgárháborúban a német királyok úgy próbáltak híveket toborozni, hogy széles körű privilégiumokat adományoztak az egyháznak, a világi főuraknak és az ún. szabad birodalmi városoknak. Ettől kezdve a Német-római Birodalom - egész fennállása alatt, a 19. század elejéig - nem jelentett egyebet, mint több száz önálló, független hercegség, grófság, érsekség, püspökség, apátság és város laza együttesét. Ezen államalakulat választott vezetője volt a német - ahogy nevezni kezdték: a "római" - király, elég nagy tekintéllyel, de minimális jövedelemm el, hadsereg és tényleges hatalom nélkül. A teljes politikai széttagoltság állapotában az egység látszatát leginkább az államfők gyülekezete, a birodalmi gyűlés tartotta fenn. E gyűlés volt ugyanis jogosult az egész "országot" érintő határozatokat hozni. A német trón már 1197 óta nem öröklődött, hanem választással töltötték be. A 13. század folyamán alakult ki az a szokás, hogy ez a jog hét tagállam fejét, az ún. választófejedelmeket illeti meg. Közülük három egyházi méltóság volt: a mainzi, a kölni és trieri érsek; négy pedig világi fejedelem: a szász herceg, a brandenburgi őrgróf, a rajna-pfalzi palotagróf és a cseh király. A 13. században Németországban állandósult a polgárháború, királyokat és ellenkirályokat választottak. Végül 1273-ban közös akarattal Habsburg grófját, Rudolfot emelték a trónra. A család, amely a mai Svájc területén birtokolt hűbéreket, és addig egyike volt a viszonylag jelentéktelen helyi uralkodóknak, ezzel lépett be a világtörténelembe.

A német császári hatalom nagyhatalmi szerepe a 13. század zűrzavaros évtizedeiben ért véget. Németország jövőjét ezekben az évtizedekben döntően befolyásolta a Welf és a Stauf családok trónküzdelme. E polgárháborúban a német királyok úgy próbáltak híveket toborozni, hogy széles körű privilégiumokat adományoztak az egyháznak, a világi főuraknak és az ún. szabad birodalmi városoknak. Ettől kezdve a Német-római Birodalom - egész fennállása alatt, a 19. század elejéig - nem jelentett egyebet, mint több száz önálló, független hercegség, grófság, érsekség, püspökség, apátság és város laza együttesét. Ezen államalakulat választott vezetője volt a német - ahogy nevezni kezdték: a "római" - király, elég nagy tekintéllyel, de minimális jövedelemmel, hadsereg és tényleges hatalom nélkül. A teljes politikai széttagoltság állapotában az egység látszatát leginkább az államfők gyülekezete, a birodalmi gyűlés tartotta fenn. E gyűlés volt ugyanis jogosult az egész "országot" érintő határozatokat hozni.

A német trón már 1197 óta nem öröklődött, hanem választással töltötték be. A 13. század folyamán alakult ki az a szokás, hogy ez a jog hét tagállam fejét, az ún. választófejedelmeket illeti meg. Közülük három egyházi méltóság volt: a mainzi, a kölni és trieri érsek; négy pedig világi fejedelem: a szász herceg, a brandenburgi őrgróf, a rajna-pfalzi palotagróf és a cseh király.

A 13. században Németországban állandósult a polgárháború, királyokat és ellenkirályokat választottak. Végül 1273-ban közös akarattal Habsburg grófját, Rudolfot emelték a trónra. A család, amely a mai Svájc területén birtokolt hűbéreket, és addig egyike volt a viszonylag jelentéktelen helyi uralkodóknak, ezzel lépett be a világtörténelembe.

II. Frigyes kiváltságlevele az egyházfejedelmeknek (1220)

II. Frigyes (1210–1250) császár Németországban számos engedményt tett az egyházi fejedelmeknek, később ehhez hasonló kiváltságokban részesültek a világi fejedelmek és a birodalmi városok is. Uralkodása alatt a feudális széttagoltság állandósult német földön.

„Hasonlóképpen a jövőben az ő területükön vagy joghatóságuk területén nem rendelünk el megkérdezésük nélkül, vagy akaratuk ellenére új vámokat, sem új pénzérméket nem veretünk, hanem épségben és szilárdan megtartjuk és meg is óvjuk régi vámszedési jogaikat s egyházmegyéiknek engedélyezett pénzverési jogukat.

Hasonlóképpen azokat az embereiket, akik hozzájuk tartoznak a szolgálat bármiféle fajtája által, bármilyen okkal hagynák is el e szolgálatukat, nem fogjuk befogadni városainkba, nehogy nekik ezzel jogsérelmet okozzunk.

Hasonlóképpen az egyházfejedelmek által kiközösítetteket el fogjuk kerülni…, s mindaddig nem szolgáltatunk számukra igazságot, amíg feloldozást nem nyernek.

Hasonlóképpen elhatároztuk, hogy egyházi birtokon senki se építhessen semmiféle épületet, ti. se várat, se várost… Ha pedig épültek volna ilyenek azok akarata ellenére, akiké a birtok, királyi hatalommal kell valamennyit lerombolni.

Hasonlóképpen megtiltjuk azt, hogy tisztségviselőink bármelyike is az egyházfejedelmek városaiban bármiféle joghatóságot tulajdonítson magának akár a vámügyekben, akár a pénzérmék ügyében, akár bármiféle más, hivatalos dologban.”