A 10-11. század folyamán egy addig ismeretlen, újult erővel feltörő vallásos lelkesültség terjedt el Európa-szerte. Ez időben hódított teret addig nem látott mértékben Szűz Mária, a szentek, az ereklyék kultusza, ekkoriban vált szokássá a zarándokutak önkéntes vállalása, fellendült a templom- és kolostor-építés. Új szerzetesrendek alakultak, az emberek nagy tisztelettel tekintettek a remetékre, szívesen hallgatták a vándorprédikátorokat. A lelki megtisztulás legnagyobb hatású irányzata a franciaországi Cluny bencés kolostorából indult el. A clunyi bencések megreformálták regulájukat, kolostorukban felszámolták a világi életformát, mindennapjaik középpontjába az áhítatot és az imádságot helyezték, amely azt sugallta, hogy a földi világ bajaira egyedül az Isten iránti odaadás nyújthat vigaszt. A clunyi szellemiséget nemcsak Európa bencés kolostorai vették át, hanem a világi tömegekre is nagy hatást gyakoroltak. A 11. századra egy hitében újjászületett és az egyház erkölcsi tisztaságát követelő Európa igényelte immár a pápaság megújulását.

A 11. században a nyugati világ vezető hatalma vitathatatlanul a Német-római Birodalom volt. A birodalom magában foglalta az Itáliai Királyságot is, melynek határa kb. a Pápai Államnál ért véget. Itáliában a német királyok hatalma sohasem volt olyan szilárd, mint német földön, a "római császároknak" itt gyakran fegyverrel kellett elismertetniük uralmukat. Az itáliai városok nagy része a püspökök kezében volt, ők képviselték távoli hűbéruruk, a német király hatalmát. Ugyanakkor e városokban egyre nagyobb szerepet játszott a nemesség és a polgárság, amely terhesnek érezte a főpapok és a császár hatalmát.

Itália legfontosabb városa azonban mégiscsak Róma volt, ám a Pápai Állam sem volt mentes a súlyos belső zavaroktól. A hatalom itt a főnemesi dinasztiák kezébe került, a pápai trónus a hadakozó családok játékszerévé vált, ennek következtében a pápaság elveszítette minden tekintélyét. Mivel a pápaság nem csupán Róma belügye volt - hiszen már a keresztény világ tekintélye forgott veszélyben -, ezért a német-római császárok időnként közbeléptek, de távozásuk után minden folytatódott tovább.

IV. Henrik felhívása VII. Gergely elmozdítására

A pápasággal kiéleződő szembenállás során 1076 januárjára IV. Henrik Wormsba zsinatra hívta össze a német püspököket és arra kényszerítette őket, hogy VII. Gergelyt mozdítsák el a pápai trónról, majd ezt Rómával is közölte.

„Henrik, Isten kegyelméből király, Hildebrandnak [VII. Gergelynek]. Minthogy mind ez ideig Tőled azt vártam, amit egy atyától szokás, és Neked híveinknek nagy méltatlankodására mindenben engedelmeskedtem, Tőled olyan viszonzást kaptam, aminő csak olyan valakitől telhet ki, aki életünknek és országunknak legveszedelmesebb ellensége. Ugyanis, amikor mindenekelőtt azt az örökölt méltóságot, amely engem ama [ti. pápai] széktől megillet, gőgös merészséggel elragadtad, azon még messze túlmentél és Itália királyságát is a leggondosabb mesterkedéssel elidegeníteni próbáltad. De még ezzel sem elégedtél meg, hanem a főtisztelendő püspökökre sem féltél kezet emelni, akik velünk, mint legkedvesebb tagjaink egyek, és őket, mint ők maguk mondják, gőgös jogtiprással, az isteni és emberi jog keserű bántalmazásával zaklattad. Mikor én mindezt türelmesen elnéztem, Te ezt nem türelemnek, hanem gyávaságnak vetted… Azt üzented, mint magad is tudod, hogy – a Te szavaiddal – vagy Te fogsz meghalni, vagy életemet és országomat elveszed. Ezt a hallatlan konokságot én nem szavakkal, hanem inkább tettel akartam megtörni, tehát az ország minden előkelőjének kérelmére általános gyűlést hívtam egybe. Itt mindazt, amit eddig félelemből vagy tiszteletből elhallgattak, most nyilvánosságra hozták. Igaz állításaik alapján, melyeket leveleikből Te is meg fogsz tudni, nyilvánvaló lett, hogy az apostoli széken semmiképpen nem maradhatsz. Mivel véleményük igaznak és helyeselhetőnek látszott Isten és az emberek előtt, én magam is csatlakozom hozzá és a pápasághoz való eddig élvezett jogodat Tőled megtagadom és megparancsolom, hogy távozzál ama városból [Rómából], mely patríciussága Isten adományából és a rómaiak esküvel támogatott hozzájárulása alapján engem illet.