A százéves háború

Franciaország és Anglia késő középkori történetét elsősorban kiújuló fegyveres harcaik jellemzik, melyeket összefoglalóan százéves háborúként szokás nevezni.

A crécy-i csata (1346) Amikor 1328-ban kihalt a Capet-dinasztia, III. Eduard angol király bejelentette igényét a francia koronára. A francia rendek azonban a trónt az utolsó Capet-király unokatestvérének, VI. (Valois) Fülöpnek ítélték oda. Végül az angolok indították meg a háborút, megsemmisítették a francia flottát, és Crécy mellett (1346) az angol íjászok győzelmet arattak a francia lovagseregen. Ebben a csatában vált egyértelművé a gyalogos és íjász hadsereg fölénye a hagyományos lovagseregekkel szemben. A sorozatos angol sikerek miatt Franciaország hatalmas területeket veszített.

Az ellenségeskedés 1415-ben újult ki ismét, amikor is az angolok megszállták Franciaország északi részét. Jeanne d’Arc máglyahalála után a francia egység szelleme nem halt vele, sőt, ő lett az összefogás jelképe. A franciák eddig példátlan egységben sorakoztak fel új királyuk mögött, visszafoglalták Párizst, majd az attól északra eső területeket. 1453-ban a franciák győzelmével a háború végleg lezárult, ugyanebben az évben az oszmánok bevették Konstantinápoly falait.

1429-ben a francia seregekhez csatlakozott egy 17 éves tanulatlan parasztlány, Jeanne d’Arc. Az isteni parancsra hivatkozó, férfi módra öltözött fegyveres lánynak kevesen akartak hinni Károlytrónörökös környezetében. Ám hamarosan kiderült, hogy a lány kiváló szervezőnek és jó hadvezérnek is bizonyult. Felmentette az angolok ostroma alól a kulcsfontosságú Orleans várát, majd Reimsben ünnepélyes keretek közepette megkoronáztatta VII. Károly francia királyt. Az „Orleans-i szűz” egy év múlva a burgundiak fogságába esett, akik átadták őt az angoloknak. Jeanne az inkvizíció elé került, s mivel nem volt hajlandó látomásait a sátán művének tulajdonítani, a francia papokból álló bíróság máglyahalálra ítélte. (Jeanne d’Arc-ot 1920-ban szentté avatták.) A leírás egy, a burgundiak oldalán álló párizsi krónikás tollából való.

„17 év körüli volt s ... egy nagy fa alatt... jelentek meg Szent Katalin és szent Margit Jeanne-nak, s azt mondták neki, menjen el egy kapitányhoz, akit meg is neveztek. Jeanne oda is ment, anélkül, hogy apja, anyja engedélyét vette volna; és a kapitány miután férfiruhába öltöztette, kardot kötött a derekára, egy fegyverhordozót és négy szolgát adott mellé... Így érkezett el a francia királyhoz [a még megkoronázatlan Károly trónörököshöz], akinek azt állította, hogy Isten küldte őt hozzá, s azért jött, hogy a világ leghatalmasabb fejedelmévé tegye...

[Elfogása után] azt állította, biztos benne, hogy napjai végeztével a paradicsomba fog menni... Mindazt amit tett, Isten rendeletére tette, s ami a legsúlyosabb, azt is mondotta, hogy ismeri a jövendő nagy részét... Azt is hangoztatta, ha akarná mennydörgést és más csodát is tehetne, s midőn egyszer erőszakoskodni akartak vele, leugrott egy magas toronyból anélkül, hogy megsérült volna...

Ezek voltak azok a tévelygések, amikkel Jeanne-t vádolták, és amit mind felsoroltak a nagy tömeg jelenlétében, akiket elborzasztottak ezek a hit elleni bűnök... Az egyetem papjai alázatosan kérték, bánja meg és vonja vissza gonosz tévedéseit, hozzátéve hogy elnyerheti így a bocsánatot, míg ellenkező esetben el fogják égetni s kárhozott lelke a pokol fenekére kerül majd...

A fenyegetés hatására kegyelemért kiáltott és szóban mindent visszavont. Ruháját levették, női öltözetet adtak reá, de mikor így látta magát, visszaesett tévedésébe, s újból kérte a férfiruháit. Ezután valamennyi bírája halálra ítélte. Hozzákötötték egy karóhoz a vérpadon, ahol a tűzre tették. Hamarosan vége lett és ruhája teljesen leégett. Azután elvonták róla a tűzet, hogy a népnek ne legyen semmi kétsége, és láthatták teljesen meztelenül a nő minden titkával. Mikor a látvány elég tartós volt, a hóhér újból tüzet tett szegény holttestére, ami hamar elszenesedett, csontjai és húsa hamuvá lett. Az emberek egy része azt mondta már ott is és másutt is, hogy mártír volt, aki föláldozta magát az igazi fejedelemért.”

Angliában a százéves háború után véres belháború vette kezdetét, amelyet rózsák háborúja néven emlegetnek, mivel a szembenálló felek - a York és a Lancaster hercegi családok - a fehér, illetve a piros rózsát viselték címerpajzsukon. Az angol koronáért vívott véres testvérharcról szólnak Shakespeare királydrámái. Egyik legnagyobb hatású alkotása (yorki) III. Richárdot (1483-1485) mutatja be, akit Shakespeare - a krónikaszerzők nyomán - az angol történelem legvisszataszítóbb figurájaként ábrázol. Annyi igaz, hogy a királynak két esztendő alatt sikerült maga ellen fordítania az egész országot. Richárd valószínűleg arra törekedett, hogy a királyi rokonságból lehetőleg senki se maradjon életben, aki veszélyeztetné uralmát. A letaszítására indított küzdelem élére a Lancasterek egyik távoli rokona, a walesi Tudor Henrik állt, aki 1485-ben legyőzte Richárdot. Ezután a Tudor-dinasztia első uralkodója VII. Henrik (1485-1509) néven elfoglalta Anglia trónját. Henrik előtt nem kis feladat állt: helyre kellett állítania a megrendült királyság tekintélyét mind az országon belül, mind külföldi vetélytársai előtt.

Az 15 században az Ibériai-félszigeten három keresztény uralkodó osztozott: a portugál, az aragóniai és a kasztíliai király. A mór uralomnak mintegy emlékeként Granada kicsiny arab emirátusa maradt fenn a félsziget délkeleti csücskében.

Lovagok és úrhölgyek A két spanyol királyság egyesülését egy házasság oldotta meg, 1479-ben II. Ferdinánd aragóniai király feleségül vette Izabella kasztíliai királynőt. Ferdinánd 1492-ben Granada bevételével befejezte az ibériai mór uralom évszázadok óta húzódó felszámolását (reconquista), ezzel befejeződött Spanyolország egységesülése. Granada visszavétele oly lelkesedéssel töltötte el Izabella királynőt, hogy adakozási kedvében három kis vitorlás hajót bocsátott egy genovai tengerész, Kolumbusz Kristóf rendelkezésére.