A belső piac bővülésének hatására a 11. század közepétől erőteljes lendületet vett a városiasodás. Városok születtek a püspöki székhelyeken, a főúri várak mellett, de voltak olyan területek, ahol szinte a semmiből nőttek ki. A városok egy-egy terület ipari, kereskedelmi és kulturális központjaivá váltak.

Ez a fejlődés erőteljesen kihatott a nemzetközi kereskedelemre is. Európának volt pénze vásárolni és volt árukínálata is, így ismét felértékelődött a Kelettel való kereskedelem. Ez elsősorban a távolsági kereskedelmet jelentette, benne a fényűzési cikkek álltak az első helyen, amelyek a legelőkelőbbek igényeit elégítették ki. Keletről fűszereket, illatszereket, elefántcsontot, festéket, déligyümölcsöt, nyersselymet, finom textilárut, papírt, üveget hoztak be, Európából pedig fát, vasat, fegyvereket, posztót és rabszolgákat szállítottak Keletre. Az áruk zömét Velence és Genova hajói szállították Konstantinápoly, Tripolisz és Alexandria kikötőiből. Innen az áru az Alpok hágóin keresztül jutott el a francia és német területekre. Ebből a tranzitkereskedelemből (átmenő kereskedelem) gazdagodott meg többek között Milánó, amely a legfontosabb alpesi szorosok bejáratát ellenőrizte. Az itáliai és nyugat-európai kereskedők fő találkozóhelyei Champagne grófság városai voltak (pl. Troyes), itt a keleti áruk a flandriai szövetekkel cseréltek gazdát.

Ez a meggazdagodó, szabad kereskedő és kézműves polgárság (latin, francia, ‘burzsoá’) egyre nehezebben viselte a város urainak – a püspököknek, grófoknak – földesúri hatalmát, bíráskodását, gyámkodását. Öntudatra ébredésük jele volt, hogy kommunákat, közösségeket szerveztek, amelynek tagjai esküvel fogadtak egymásnak szolidaritást, vagyis kölcsönösen segítették egymást a közös cél érdekében. Ez a cél pedig nem volt más, mint a városi önkormányzat elérése. Sok helyütt csak harccal sikerült ezt kivívni, de a fejedelmek, királyok hamar ráébredtek, hogy virágzó városaik kereskedőitől, iparosaitól nem kevés anyagi hasznot remélhetnek. Így a városi adók fejében lemondtak földesúri jogaikról, és hagyták, hogy a városok saját szokásaik és törvényeik szerint éljenek. A 13. századra Nyugat-Európát már sűrűn behálózták azok a nagyobb és olykor egész kicsiny települések, amelyek elindították Európa polgári fejlődését.

Lucca látképe

A bizánci uralkodó 1261-ben szerződést kötött Genovával, melyben az itáliai város kiváltságokhoz jutott Bizánc területén.

„Először: császári felségünk és felségünk örökösei a mai naptól fogva a jövőben szeretetben és örök békében fognak élni a Genovai Köztársasággal és a területén élőkkel, viszont háborút fognak viselni a Velencei Köztársaság ellen s minden velencei ellen, a mi ellenségeink ellen, s nem fognak békét kötni az említett köztársasággal, sőt fegyverszünetet és egyezményt sem a Genovai Köztársaság tudta és akarata nélkül. S az említett Genovai Köztársaság nem fog békét, fegyverszünetet, sem egyezményt kötni az említett Velencei Köztársasággal császári felségünk tudta és akarata nélkül.

Úgyszintén gondoskodni fog [ő császári felsége] minden genovai, valamint a genovai területről valók épségéről. Minden genovai, valamint a genovai területről valók legyenek szabadok, valamint mentesek egész előbb említett birodalmunk területén szerte mindennemű vámtól, adótól és illetéktől a birodalmunkba történő beutazásukkor és kiutazásukkor, ott-tartózkodásuk alatt és egyik területről a másikra tengeri vagy szárazföldi úton, árukkal vagy azok nélkül történő átmenésükkor, akár oda behozott, akár kivitel céljára ott vásárolt árukról van is szó, mind ők személyükben, mind pedig áruik is…”

Egy középkori város piaca