A népességnövekedéssel együtt járt a mezőgazdasági termelés lényegi átalakulása. A megművelt földterület nagyságának növekedésénél döntőbb változást jelentett a földművelés technikájának változása. Az új nehézekével új területmérték született, a hold, az a terület, amelyet egy nap alatt fel lehetett szántani. Szántásra ökröket és lovakat egyaránt használtak. A fojtó nyakhám helyett a szügyhám terjedt el, ennek alkalmazásával az igavonó állatok ereje akár megötszöröződhetett, a patkolással pedig megelőzték, hogy a lovak patája idő előtt elkopjon. A borona az elszórt vetőmag eloszlását tette egyenletesebbé.

A földművelés hajnalán a vad talajváltó (parlagoló, legelőváltó) rendszert alkalmazták, amikor is addig műveltek egy területet, amíg az ki nem merült, majd újat törtek fel helyette. Az egyre korlátozottabb földterület kikényszerítette a földek ésszerűbb kihasználását. Nyugaton kezdetben a kétnyomásos művelés terjedt el. Ebben a földeket két részre, nyomásra osztották: az egyikbe gabonát vetettek, a másikat ugaron hagyták, itt legeltették az állatokat. Az ugar volt a tulajdonképpeni “nyomás”, amely arra utal, hogy az ugart a legelő állatok megtaposták, megnyomták – és természetesen trágyázták is. Az ugar nem műveletlen földet jelentett, mint a parlag, mert azt többször is felszántották, előkészítették a következő évi vetésre.

A kétnyomásos gazdálkodást Nyugaton lassanként kiszorította a háromnyomásos földművelés. Ebben a rendszerben a földet három egyforma részre osztották. Az elsőbe ősszel gabonát vetettek (búzát, rozsot), a másodikba tavasszal árpát, zabot vagy zöldséget (babot, borsót, lencsét), a harmadik nyomást pedig ugaron hagyták. A vetéstervet évente forgatták, így megmaradt a talaj termőképessége.

Mind a két-, mind a háromnyomásos gazdálkodás együtt járt a nyomáskényszerrel. Ez a művelési kényszer megszabta a szántók és a közösen használt ugar helyét, a szántókba vethető növények fajtáját, a földek éves forgását, sőt azt is előírta, hogy a parasztoknak hányszor és mikor kell elvégezni a különböző mezőgazdasági munkákat. A nyomáskényszert elsősorban a külterjes állattartás érdekei határozták meg. A gabonával bevetett nyomásokat aratásig kerítés vagy árok védte a legelő jószágoktól, aratás után pedig az állatok előtt megnyílt a tarló. Ha valaki később érő növényt vetett volna a szántóterületre, akkor annak lábon álló termését az állatok megtaposhatták volna, és ha valaki különc módon bevetette volna az ugar egy részét, az hasonló veszélyt jelenthetett a termésre. A nyomáskényszert erősítette, hogy a szántók nemcsak nyomások, hanem dűlők szerint is szerteszét feküdtek a falu határában, vagyis a háromnyomásos gazdálkodás esetében a falu határát nem két szántóra osztották, hanem annyi dűlőre, amennyit a természeti környezet megkívánt. A dűlőket a parasztcsaládok száma szerint tovább parcellázták, egy-egy családnak tehát a falu határában annyi parcellája volt, ahány dűlőt kialakítottak. A földhasználat e rendszere miatt elképzelhetetlen volt, hogy valaki saját elképzelése szerint vessen és arasson parcelláján. A nyomáskényszer tehát szigorúan megszabta a faluban élő családok munkavégzési rendjét.

Ezeknek az újításoknak köszönhetően csökkent a parlagföld aránya, növekedett a termésátlag, az elvetett gabonamag kétszerese helyett már négy-ötszörösét lehetett learatni. Míg a talajváltó gazdálkodásban egy parasztcsalád eltartásához kb. 9 hektár föld kellett, addig a háromnyomásos gazdálkodásban ehhez már elegendő volt másfél hektár!

A bőségesebb termés változatosabbá tette a táplálkozást, csökkentette az éhínségek veszélyét. Sőt már felesleg is keletkezett, amit piacra lehetett vinni. A gabona mellett a legfontosabb árucikk a bor volt, amelynek termesztésével egész tájegységek foglalkoztak. A felesleg a városok piacaira áramlott, ez már képes volt eltartani azt az egyre gyarapodó kézműves, városlakó réteget is, amely nem foglalkozott földműveléssel. A természeti gazdálkodás egyeduralma megtört, a városok piacai megélénkültek, a pénzforgalom jelentősen megugrott, egyszóval az árutermelő gazdálkodás szép lassan teret nyert Nyugat-Európában.

A 12. századi szerződés szerint a hamburgi érsek, a terület ura, telepeseket toboroz a mocsaras földek termővé tételére.

"Azt akarjuk, hogy mindenki számára legyen ismert ez a szerződés, amelyet mi a Rajnán inneni emberekkel, akiket hollandoknak neveznek, kötöttünk. Ezek az emberek felkeresték felségünket, igen erősen kérve a püspökségünk területén fekvő eddig műveletlen, mocsaras, az ország lakói számára haszontalan földek átengedését, hogy azt termővé tegyék. Híveink tanácsára úgy ítéltük, hogy ez hasznos lenne nekünk és utódainknak, ezért nem utasítottuk el kérelmüket, hanem beleegyezésünket adtuk.

Egyezséget kötöttünk, amelynek értelmében a fent nevezett földbirtok minden mansusáért (telkéért) évenként 1 dénárt fizetnek nekünk. Szükségesnek tartjuk lejegyezni itt a mansus kiterjedését, azért, hogy a jövőben ne legyen semmi viszály a lakosság között: tehát 720 királyi vessző hosszúságú és 30 szélességű, a földön áthaladó folyóval együtt, melynek használatát hasonló módon átengedjük nekik. (Vessző = kb. 3-5 méter.) Végül akaratunknak megfelelően elfogadták, hogy a föld gyümölcsének tizedét nekünk adják, tudniillik: a tizenegyedik kévét, a tizedik bárányt, malacot, kecskét, ludat, a mézből, a lenből is egy tizedet; 1 dénárral megválthatják a Szent Mártonig (november 11.) felnevelt csikót és 1 obolussal a borjút."