A Török Birodalom hadserege a korabeli világ legnagyobb fegyveres ereje volt. A török sereg állandó, reguláris magja a 16. század elején 100 ezer körülire becsülhető, amihez háború esetén több tízezer főnyi irreguláris csapat is csatlakozott. Természetesen a nagyobb hadjáratokban sem vett részt az egész haderő, egy-egy támadó török sereg létszáma így is elérhette az 50-60 ezer főt, ami a korabeli Európában utolérhetetlen teljesítménynek számított.

A hadsereg egyik pillérét a könnyűlovas szpáhik jelentették, akik katonai szolgálatuk fejében javadalombirtokot kaptak a szultántól. A szpáhi – ellentétben az európai katonáskodó nemességgel – foglalkozását “hivatásszerűen” űzte, javadalma katonai teljesítményétől függött; továbbá bárhol és bármikor hadra fogható volt.

A hadsereg másik fő alkotóeleme a janicsárok állandó zsoldosserege volt. A birodalomban általánossá vált a zsoldosutánpótlás egyedülálló török módszere: a meghódított keresztényeket sújtó török “gyermekadó”. Három-ötéves időközönként összegyűjtötték a cseperedőben lévő, jó fizikai adottságú fiúgyermekeket, akiket néhány évre török családoknál helyeztek el. Itt megtanulták a nyelvet, hozzászoktak a nélkülözéshez, és buzgó mohamedánokká nevelték őket. Felserdülésük után laktanyákba költöztek, itt kaptak katonai kiképzést, és egész életüket kaszárnyákban élték le. A janicsárok gyökértelen, vasfegyelemre szoktatott, jól képzett, erős közösségi szellemmel átitatott katonákká váltak. E két nagy fegyvernemet jól ellátott és képzett tüzérség támogatta (topcsik), továbbá nagyszámú irreguláris csapat is harcolt a török seregben.

Egy ilyen létszámú hadsereg ellátása és az utánpótlás megszervezése igen nagy feladatot jelentett. A hadsereget műszaki alakulatok egészítették ki: fegyverművesek, lőporkészítők, bombakészítők, aknászok, utászok (híd- és útépítők), árkászok, szekerészek, málhás állatok, tevehajcsárok, kordélyosok, katonazenészek, futárok kísérték a hatalmas sereget.

A katonai sikerek, a hihetetlenül gyors terjeszkedés magyarázatát a török társadalom sajátos berendezkedése adja meg. Ennek egyik legszembetűnőbb jelensége a szultánok korlátlan hatalma. A központi hatalomnak ez a rendkívüli ereje abból eredt, hogy a Török Birodalomban minden meghódított föld a szultáné lett. A szultáni saját kezelésében tartott birtokait hász-birtoknak nevezték. A szultán kisebb-nagyobb javadalombirtokokkal jutalmazta alattvalói szolgálatát - ilyet kaptak a katonai vezetők, a különböző hivatalnokok és a szpáhik. A javadalombirtok nem volt örökíthető és eladható, azt a szultáni akarat bármikor visszavehette.

A török uralkodó elitet az adófizető termelők sokmilliós tömege tartotta el. A rája (‘nyáj’) nemcsak a keresztény alattvalókat jelentette, hanem vallási különbség nélkül mindenkit, aki földet művelt, állatot tenyésztett, ipart űzött és adót fizetett. A meghódított területek paraszti népességét az állam meghagyta korábbi telkein. A javadalmazott a birtokkal együtt megkapta a paraszt fölötti jogot is, a paraszt földesurának pénzadóval tartozott, ezenkívül szinte minden terménye után adózott. A “nyáj” a kincstárnak sokféle és egyre növekvő összegű adókat fizetett, és ha nem volt mohamedán, fejadóval is tartozott.

A legrangosabb hivatalnokokat és az egyszerű közkatonákat természetesen óriási szakadék választotta el egymástól. Egyben azonban megegyeztek: mindenki csak magának és a mának gyűjthetett, a holnap bizonytalan volt, hiszen a szultán bármikor áthelyezhette őket. A javadalombirtokokban részesülők tehát nem voltak tulajdonosai a földnek, de haszonélvezői voltak a meghódított területeknek. Az egyén boldogulása, felemelkedése a szultáni akarattól függött.

A Török Birodalom igazgatása rendkívül erősen központosított volt. A szultánok korlátlan hatalmukat Allahtól származtatták, magukat az egész muzulmán világ vezetőjének tekintették. A szultáni család isztambuli rezidenciáját szerájnak nevezték (‘császári palota’). A szeráj falai között kaptak helyet a szultáni hivatalok, a könyvtár, az iskola és a hárem is.

A szultán volt a birodalom legfőbb hadura, minden hadizsákmány egyötöd része őt illette meg. Az uralkodót teendőinek ellátásában egy tanácsadó testület, a díván segítette. Fontosabb esetekben az uralkodó kikérte a díván véleményét, de ez nem jelentett számára elkötelezettséget. A szultán teljhatalmú helyettese a nagyvezír volt, rendszerint ő volt a hadsereg főparancsnoka is. A nagyvezír saját tanácsot tartott, hivatala a forrásokban sokat emlegetett “magas vagy fényes Porta” volt. A defterdár a központi pénzügyigazgatást vezette, az ő hivatala kezelte a kincstári adókat, a szultáni birtokokat, nyilvántartotta a javadalombirtokokat. (Defter, ‘számviteli könyv, lajstrom, lista’.) A muftik az iszlám jog tudósai voltak, akik elméleti jogi véleményt adtak a törvényszékeknek. Minden nagyobb városban külön mufti működött, vezetőjük az Isztambulban székelő főmufti volt.

A birodalom legnagyobb közigazgatási egységei a vilajetek voltak, élükön a beglerbégekkel, alájuk sorakoztak a szandzsákok a szandzsákbégek vezetésével. (Bég, ‘úr’, beglerbég, ‘urak ura’.) A vilajetek nemcsak közigazgatási egységek voltak, hanem az ott állomásozó katonák katonai-területi egységei is. A bégeket a szultán nevezte ki, megbízatásuk egy esztendőre szólt, de azt meghosszabbíthatták. A török kormányzati elveknek megfelelően sűrűn váltogatták őket, így például Budának 145 év alatt 75 beglerbégje (pasája) volt!

A birtok- és pénzügyeket a tartományokban a vilajet-defterdárok intézték. Mivel a ráják munkája jelentette az állam legfőbb bevételét, nem csoda, hogy az adóztatási rendszer a török államigazgatás legfejlettebb ágazata volt. A győztes hadsereg nyomában járó defterdárok gondosan felmérték az új területeket, felvették a település névjegyzékét, háztartásonként aprólékosan előírták, hogy milyen termények után mennyi adó jár. A szolgáltatási kötelezettséget nem személyenként, hanem a falu egészének kellett teljesítenie. A tartományi bírák, a kádik végezték a tényleges igazságszolgáltatást. Hatáskörük kiterjedt a vilajet minden lakosára, muzulmánra és keresztényre egyaránt.

A birodalomban a tisztségviselői beosztások mellett léteztek címek is. Ilyen volt a pasa (magyarosan basa) titulus, amelyet viselhettek a szultáni család rokonai, a nagyvezírek, a katonai főparancsnokok és az udvari tisztségviselők, továbbá a beglerbégek rangjával is együtt járt. Az aga címet a katonai egységek vezetői kapták, ilyet viselt pl. a janicsárok fővezére, valamint a várparancsnokok. A rangokat a lófark jelképezte. A szandzsákbéget 1, a beglerbéget 2, a vezíreket és a főmuftit 3, a nagyvezírt 4, a szultánt 7 lófark illette meg.