A kereszténység terjedése

A kereszténység a 4. században vált üldözött felekezetből a Római Birodalom államvallásává. A hit egységét a I. Constantinus császár (Nagy Konstantin) által 325-ben összehívott nicaeai (nikaiai) zsinat biztosította az egységes hitelvek elfogadásával. Európa azonban már a 2. századtól két részre szakadt: az egyre több megoldatlan problémával birkózó Római Birodalom északi és keleti limesein megjelentek a barbár törzsek. Egy részük beköltözött a Birodalomba, mások Róma ellenségei maradtak. A sokszínűség vallási téren is jelentkezett: mind a Birodalmon belül, mind azon túl három hit élt ekkor egymás mellett: az ősi "pogány" többistenhit (ide sorolható mind a rómaiak, mind a barbárok eredeti vallása), a császárok által támogatott és erőszakkal terjesztett katolikus kereszténység és az arianizmus.

A kereszténység terjedése a Birodalomban gyors folyamat volt, bár sokan ragaszkodtak még Róma régi isteneihez. A Krisztus hitére tért császárok most már nem a keresztényeket, hanem Jupiter és Júnó tisztelőit üldözték: tilos volt az áldozatok bemutatása, lerombolták vagy bezárták a volt római szentélyeket, a "pogányokat" kizárták az állami hivatalokból. A császárok nemcsak a pogánynak bélyegzett római vallást tiltották be, hanem a keresztény hitegység megőrzése felett is gyámkodtak: az eretneknek nyilvánított ariánusokat kiközösítették az egyházból.

A császároknak és az egyháznak azonban nem volt hatalma a birodalmon kívül élő népek fölött, akik vagy ariánusok maradtak (gótok, vandálok, burgundok, longobardok), vagy saját törzsi isteneiket imádták (frankok, bajorok). Akármint tettek is, az egyház pogányoknak tekintette őket, és megtérítésükre misszionáriusokat küldött.

A birodalom bukása után a nyugati irányú térítés feladata a támogató nélkül maradt római egyházra hárult, de a missziós tevékenységben élen jártak a távoli Írország szerzetesei is, akik önként vállalt zarándoklataik során megtérítették Britannia, Gallia és Germánia számos népét. Európa keleti felében pedig a görög szertartásrendet követő bizánciak keresztelték meg az itt élő szláv törzseket.

Az ariánusok

Arius alexandriai presbiter és követői, az ariánusok szerint ha Krisztus ugyanolyan isteni lény, mint az Atya, akkor a kereszténység nem lehet egyistenhit, ha viszont Krisztus nem isten, akkor nem tudta volna megváltani az emberiséget. Arius tanítása a 4. század elején a következőképpen oldotta fel az ellentmondást: Krisztus az Atya legmagasabb rendű teremtménye, aki hasonló az Atyaistenhez. Így megmaradt az egyistenhit az Atyaistenben, és Krisztus megváltó képessége is, hiszen a Fiúisten hasonló az Atyához. A "hivatalos" katolikus egyházi álláspont elutasította ezt a vélekedést. A konstantinápolyi zsinat (381) álláspontja szerint az Atya egylényegű a Fiúval (Krisztussal), vagyis Isten egységes lény, aki három különböző személyben jelenik meg: az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben.

Arius tanítása népszerű volt, egyszerűbb és közérthetőbb, mint a nehezen felfogható Szentháromság-tan. A birodalom területére beköltöző barbárok már korábban Arius hitére tértek, így szembekerültek az egyház hivatalos tanításával.

A keresztény missziók

A misszionárius papok és szerzetesek feladata a keresztény hit terjesztése volt a pogány népek körében. Egy nép megkeresztelése csak akkor lehetett igazán sikeres, ha először vezéreik tértek az új hitre, és ők támogatták a hittérítők munkáját.

A misszionáriusoknak sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Kezdetben nem ismerték a pogányok nyelvét, ezért tolmácsot vettek maguk mellé. Krisztus képével és a feszülettel, litániákat énekelve mentek a nép közé. Nehéz volt azonban olyan elvont fogalmakat megmagyarázniuk, mint például a bűn, a kegyelem, a pokol, a Szentháromság. A harcias germán törzsek nehezen fogadtak el olyan istent, aki a keresztfán halt meg. A térítők munkáját az is akadályozta, hogy a törzsek - érthető módon - ragaszkodtak ősi szokásaikhoz és isteneikhez. A hittérítés sok áldozatot követelt, a térítő papokat gyakran szolgának adták el, megsebesítették vagy megölték.

Ennek ellenére a hittérítők tevékenysége viszonylag gyors eredményt hozott: az ariánus és pogány népek vezető rétege katolikus hitre tért. Európa fejedelmei, királyai és népei a 8-10. századra már mind keresztényekké lettek, és e vallás latin vagy görög nyelvű liturgiáját követték. A vezető rétegek megkeresztelkedése után, immár az ő segítségükkel, akár erőszakos eszközökkel is folytatódott a néptömegek térítése, ami még hosszú ideig elhúzódott.