A középkorban háromféle igazságszolgáltatási forma alakult ki. A királyi bíróság a nemes emberek fölött ítélkezett, az úriszék pedig a jobbágyok fölötti földesúri igazságszolgáltatás bírósága volt. A harmadik az egyházi bíróság, amelyet szentszéknek neveztek. A szentszékek a püspöki és érseki székhelyeken működtek, a legfőbb fellebbviteli fórum pedig az apostoli szentszék, vagyis Róma volt. (A szentszék nem tévesztendő össze az inkvizícióval, amely később alakult, és feladata az eretnekség vizsgálata volt.)

A szentszékek egyrészt a papi rend saját bíróságai voltak, másrészt világi személyek peres ügyeiben is ítélkezhettek, ők törvénykeztek a szentségekkel, pl. a házassággal kapcsolatos ügyekben, továbbá a végrendeletekkel, a hozományokkal, az erkölcsi bűnökkel (hitszegés, hamis eskü) és az uzsorával kapcsolatos ügyekben.

A bíróságok a vezeklés különböző módozataival sújtották a bűnösöket. A vezeklés a bűnökért kiszabott elégtétel, "önként vállalt" bűnbánat, amely után a bűnös visszanyeri az isteni kegyelmet és visszatérhet egyháza közösségébe. A súlyos bűnöket nyilvános vezekléssel büntették: a templom udvarán kellett imádkozni, könyörögni; a bűnös a miséből csak a szentbeszédet hallgathatta végig; a mise ideje alatt végig térdepelni kellett; vagy eltiltották őket az áldozástól. A magánvezeklést az imádkozás és az alamizsnaadás jelentette.