A vizigótok
A vizigótok Tehát [a gótok] Alaviv vezérlete alatt megszállták a Duna partjait [376-ban], majd követeket küldtek Valenshez [a császárhoz] és alázatosan kérték befogadásukat. Megígérték, hogy békében fognak élni, és ha a helyzet követeli, segédcsapatokat állítanak. Míg a határokon kívül ez történik, ijesztő híresztelések kaptak lábra holmi új és szokatlan eseményekről, [azt beszélték, hogy] a Duna folyó környékén távoli népek barbár sokasága kószál családostól, hirtelen erőszak által lakóhelyeiről kimozdítva. Ezt a hírt a mieink eleinte fitymálva fogadták, azért, mivel ezekről a tájakról a távoliak csak már befejezett vagy elcsendesedett háborúkról szoktak értesülni. De amikor a történtek hitele egyre erősbödött - ehhez nagyban hozzájárult az idegen követek megérkezése is, akik könyörögve kérték kiűzött népük befogadását a folyam innenső partjára -, az emberek akkor sem ijedtek meg, inkább örvendeztek, hiszen a hízelgés szakértői még nagyobbnak tüntették fel a császár szerencséjét, amely íme a világ végéről annyi újoncot hoz és kínál fel neki váratlanul, hogy saját erőinek és az idegeneknek egyesítése révén győzhetetlen sereg fölött rendelkezik... Ebben a reményben több helyre embereket küldtek ki, hogy a vad tömeget szekereikkel együtt áthozzák. És valóban azon szorgoskodtak, hogy a római birodalom jövendő felforgatói közül senki se maradjon odaát, még a halálos beteg se. Amikor tehát a császár engedélyezte, hogy átkeljenek a Dunán és Trákia bizonyos részeit lakhassák, megkezdődött az átszállítás éjjel és nappal... A tisztán nem látó illetékesek ügybuzgalma így készítette elő a római világ pusztulását. ... a császár a körülményekre való tekintettel élelmiszerek és megművelhető földek kiutalását rendelte el [a gótoknak]. Amikor egy császári levélben hirtelen azt a parancsot kapták [a gótok], hogy a hellespontusi tartományba [Kis-Ázsiába] vonuljanak át, minden indulatoskodás nélkül útravaló élelmet és két nap haladékot kértek. Ezen a városi hatóság [Hadrianopolis, amely környékén eddig a gótok éltek] nagyon felháborodott - mert haragudott rájuk a város környékén okozott károk miatt - és az egész alja népet kivezényeltette és felfegyverezte ellenük, majd a harci kürtöket is megfúvatta és a legvégső rendszabályok megtételévek fenyegette őket, ha mielőbb - amint meghagyták nekik - el nem vonulnak. A váratlan ellenségeskedéstől megdöbbent gótok ijedten nézték a polgároknak inkább heves, semmint meggondolt fenyegetőzését, de nem mozdultak. De amikor a szidalmazásokkal és átkozódással a végsőkig sértették, sőt néhány kósza dárdával is veszélyeztették őket, nyílt lázadásba törtek ki. A legtöbbet, akit elvakított a heveskedés, megölték, a többieket megszalasztották, majd az elesettek kifosztása után már római fegyverekkel látták el magukat. [Miután hiába ostromolták a várost, a gótok királya] ... azt mondta, hogy fogjanak hozzá a gazdag és termékeny vidékek pusztításához, ami nem jár semmiféle veszéllyel, mivel azokat még nem védi őrség. A király tanácsát helyesléssel fogadták, tehát az egész trákiai partvidéken szerteszéledve, óvatosan hatoltak előre. [A rómaiaknak] meghódolt, vagy [római] fogságban élő rokonaik megmutatták nekik a gazdag helyeket, főleg azokat, ahol a hírek alapján bőséges élelmiszerkészletre számíthattak... napról napra népesebb sokaság csatlakozott hozzájuk ugyanebből a nemzetből, akiket a kereskedők már régebben (rabszolgáknak) adtak el... Nem kis számban csatlakoztak hozzájuk az aranybányákban dolgozó emberek is, akik már nem tudták elviselni az adók súlyos terhét.
A hunok
"Minden bajnak a csíráját s azoknak a különb-különb csapásoknak az eredendő okát, amelyeket a háborús őrjöngés mindent nem közönséges tűzvészbe borítván idézett elő - mint megtudtuk -, a következőkben kell keresnünk: A hunok népe, melyről a régi írások alig emlékeznek meg, a Meótisz mocsarain túl, a Jeges-óceán mellett tanyázik; vadsága minden képzeletet felülmúl. Gyermekeik arcát mindjárt megszületésük után mélyen behasogatják, hogy az össze-vissza ráncolódó sebhelyek megakadályozzák a serdülő fiúk szőrzetének a kiütközését. Így is öregszenek meg, szakálltalanul; nincs bennük semmi szépség, zömök, izmos termetűek, vastag nyakúak, ijesztően formátlanok; az ember két lábon járó állatokhoz vagy hídkorlátnak használt, elnagyoltan faragott tuskókhoz hasonlíthatná őket. De bármennyire visszataszító is emberi megjelenésük, életmódjuk folytán mindenesetre olyan edzettek, hogy sem a tűznek, sem az ízletes ételeknek nem érzik hiányát, hanem vad növények gyökereivel és félig nyers juhhússal élnek, amelyet combjuk és a ló háta közé illesztve rövid ideig melegítenek. Sohasem húzódnak épület födele alá; az ilyesmit úgy kerülik, mint az emberek megszokott életétől különválasztott temetőket. Náluk még csak egy náddal fedett kunyhót sem lehet találni. Így kóborolnak szerte a hegyekben és az erdőkben, hiszen csecsemő koruktól fogva megszokták a hideget, az éhezést és a szomjúságot. Idegenben sem vonulnak födeles hajlékba, csak végső szükségben, mert nem érzik magukat biztonságban, ha tető van fölöttük... Testüket lenvászonnal, vagy erdei egerek bőréből összevarrt ruhával borítják. Nincs nekik más ruhájuk otthonra, és más ügyeik intézésére, hanem ha piszkos színű gúnyáikat egyszer a nyakukba akasztották, nem teszik le, nem is váltják mindaddig, amíg csak a hosszas viseléstől cafatokra rongyolódva le nem szakad róluk. Fejüket hegyes kucsmával fedik be, lábuk szárát kecskebőrrel védik; minden forma nélkül szabott sarujuk akadályozza őket a fesztelen járásban. Éppen ezért nem is igen alkalmasak gyalogos ütközetekre, viszont edzett, de formátlan lovaikhoz szinte hozzánőttek. Akárhányszor asszony módra ülnek rajtuk és úgy végzik mindennapi dolgaikat. Ennek a népnek minden tagja éjjel-nappal [lóháton] intézi az adásvételt, [így] eszik és iszik, és az állat keskeny nyakára dőlve alszik... Még akkor is így tanácskoznak, amikor komoly dolgokat kell megvitatniuk. Nem élnek szigorú királyi utalom alatt, beérik főembereik alkalmi vezetésével... Ha támadás éri őket, ék alakban vonulnak csatába, közben ijesztő harci kiáltásokat hallatnak. Mivel könnyen és gyorsan mozognak, szánt szándékkal szétszóródva oly hirtelen csapnak át támadásba, hogy rendezetlenül is roppant vérengzést okozva száguldoznak, de nagy sietségük miatt sem megerősített hely ostromlása, sem az ellenséges tábor fosztogatása közben nem látni őket. Meg is érdemlik a világ legfélelmetesebb harcosainak hírét, mert messziről éles csontheggyel ellátott, csodálatos ügyességgel összeillesztett nyilakkal lődöznek..., közelharcban pedig halált megvető bátorsággal küzdenek. Miközben ügyelnek, hogy az ellenség fegyverei kárt ne tegyenek bennük, ruhadarabokból font hálókkal hurkolják meg ellenfeleiket, hogy így megakadályozzák őket a lovaglásban vagy a járásban Ezeknél senki nem szánt, még csak hozzá sem nyúl az ekéhez: mindannyian jelölt lakóhely nélkül, otthon és törvény, állandó szokás nélkül kóborolnak, mintha mindig menekülnének valaki elől lakásul szolgáló szekereikkel. Itt szövik asszonyaik azokat a borzalmas ruhákat, itt érintkeznek a férfiakkal, itt szülik meg és nevelik gyermekeiket, amíg fel nem serdülnek. Ha valakit megkérdeznének közülük, hogy hol született, nem tudna rá felelni, mert máshol fogant, messze onnan született meg, és még messzebb nevelkedett. Fegyverszünetek alkalmával megbízhatatlanok és állhatatlanok, minden új reménysugárra máris megmozdulnak, teljességgel rabjai őrült [harci] szenvedélyüknek. Mint az értelmetlen állatok, egyáltalán nem tudják, mi az erkölcsös, mi a tisztességtelen; hol ezt, hol azt beszélik és alattomosak; sem a vallásból, sem a babonából táplálkozó érzés nem köti őket, annál mértéktelenebbül égnek az arany vágyától; annyira változékonyak és hirtelen haragúak, hogy szövetségeseiktől - minden sérelem híján - akárhányszor ugyanazon a napon elpártolnak, majd - bárki közbenjárása nélkül - újból megbékélnek velük."
Attila
Attila hun fejedelem Maga Attila Mundzuc nevű atyjától született, testvérei voltak Octar és Roas, kikről azt beszélik, hogy már Attila előtt övék volt az ország. De mégsem annyi, mint amennyi később az övé lett. Haláluk után [Attila] Bleda [Buda] nevű testvérével együtt követte őket a hunok királyságában. Hogy pedig jó reménnyel induljon ama hadjáratra, melyre készülődött, erejének fokozását rokongyilkossággal igyekezett elérni, valamennyi hozzátartozójának megöletésével törekedvén a döntésre. Ugyanis testvérének, Bledának csalárd meggyilkolása után, ki a hunok nagy része felett uralkodott, az egész népet egyesítette, és más, akkor uralma alá tartozó népeknek is nagyszámú seregét egybegyűjtve, a világ első népeinek, a rómaiaknak és a vizigótoknak leigázására indult. Azt beszélik, hogy serege ötszázezer emberből állt. Ez a férfiú azért született a világra, hogy a népek megremegjenek. Minden földeknek félelme volt, ki, nem tudom, mi módon, mindeneket rémületbe ejtett, szárnyra kelt félelmetes hírével. Mert büszke megjelenésű volt, ide-oda jártatta szemeit, úgy, hogy e fennhéjázó embernek már teste mozdulatai is kitüntették hatalmát. Szerette ugyan a hadakozást, de mégis mérsékelte magát; megfontoltsága hatalmas, a könyörgésre hallgatott és kegyesen bánt azokkal, kiket egyszer már bizalmába fogadott. Kis termetű volt, széles mellű, feje nagy formájú. Ritkás szakállával, apró szemével, lapos orrával, barna bőrével származásának jegyeit viselte magán.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
