A magyar nép eredetére elsősorban a nyelvtudomány ad választ, amely a múlt századtól aprólékos munkával derítette fel a magyar nyelv származását és rokoni kapcsolatait. Az, hogy a magyar nyelv is egy a finnugor nyelvek közül, úgy értelmezendő, hogy volt valaha egy nép, mely nagyjában egységes nyelvet beszélt, az úgynevezett finnugor alapnyelvet. Ennek a nagy területen szétszórtan élő népnek nyelvében nyelvjárások keletkeztek, ezek idővel - főleg az egyes csoportok szétszóródásával - annyira eltávolodtak egymástól, hogy külön nyelvekké fejlődtek, melyek között a kölcsönös megértés fokozatosan lehetetlenné vált. A nyelvrokonság tehát annyit jelent, hogy a magyar és a többi finnugor nyelv közös őstől származik, valaha egymással azonosak voltak, a területi szétszóródás következtében eltérő nyelvfejlődés azonban annyira szétválasztotta őket, hogy rokonságukat csak tudományos módszerrel lehet igazolni. Azt sem árt tudni, hogy az összehasonlító nyelvtudomány itt nem részletezhető bonyolult módszerei, megállapításai, törvényszerűségei körülbelül ugyanolyan szilárdak, mint a természettudomány tételei.

A finnugor eredet ma szilárd tudományos ténynek számít, amelyet a világ egyetlen nyelvésze sem vitat, noha a közvélemény és a "laikus nyelvészek, történészek" egy része ma is csak kételkedve veszi tudomásul vagy egyenesen elutasítja. A nyelvek kutatása nagyon nagy felkészültséget és szakértelmet igényel, a hozzá nem értő nyelvészkedés az áltudományok körébe tartozik.

A finnugor rokonság tanával szemben sokféle elképzelés élt és él a közvéleményben. Volt, aki a Bibliában fedezett fel tömegével "ősi magyar neveket", később fölmerült az "etruszk rokonság" gondolata, napjainkban a sumer eredet, a sumer-magyar nyelvrokonság elmélete divatos. De történtek kísérletek a magyar nyelv rokonítására az egyiptomi, a görög, a perzsa, a kínai és a japán nyelvekkel is. A régi-új elméletek módszere nem szaktudományos, céljuk elsősorban a "kis magyar nép" számára a lehető legdicsőbb, legrégibb, civilizált ős megtalálása.

Sokféle legenda, néphit él a magyar nép emlékezetében, amely valamilyen módon azt sugallja, hogy a magyar nép a hunok leszármazottja. Etele (Attila magyar neve) nagysága, hatalma szerepet kapott a keleti fejedelmek eredetmondáiban is. Tőle származtatták magukat a bolgár kánok, később, a 13. században pedig az Árpád-házi királyok is hun-magyar rokonságot írattak maguknak. Mindez azonban csupán irodalmi alkotás, a középkor tudatos találmánya, ami semmivel sem igazolható.

A hunokat Szkítiába vezető csodaszarvas mondája nagyon régi keletű. E történet szerint a hunok a Meótisz (az ókori Azovi-tenger) túlsó partján éltek, vadászaikat egy szarvasünő üldözése csalta át a Meótisz mocsarain, amit korábban áthatolhatatlannak véltek, így jutottak el Szkítiába. A középkori magyar történetírás átvette és a keresztény hitvilághoz igazította ezt a történetet. E szerint Noé egyik fia volt Hám, az ő fia pedig Nimród (Ménrót), aki "nagy vadász vala az Úr előtt". Nimródnak két ikerfia volt, Hunor és Magor, akik a csodaszarvast űzve jutottak el Szkítiába, és ott a hun és magyar nép ősei lettek.

A 13. század elején élt magyar krónikaszerző, a valószínűleg Párizsban tanult Anonymus ennek alapján tette meg Attilát Árpád ősapjává, holott az Árpádok eredetmondájában még az állt, hogy Árpád apjának, Álmosnak a nemzetség totemállata, a Turul volt az apja (Emese álma). Kézai Simon 13. század végi krónikája is rokonságot, testvériséget vélt felfedezni a magyarok és hunok között annak alapján, hogy Hunor nevét a hun nép nevével azonosította.

Ebben a történetben csak annyi lehet igaz, hogy mind a hun, mind a magyar nép keletről érkezett Európába - a két esemény között mintegy fél évezred telt el -, és talán életmódjuk is mutatott némi hasonlóságot, legalábbis nyugat-európai szemmel nézve. Ezért a nyugatiak később a hunokkal azonosították az avarokat, majd a magyarokat is. Néphit őrzi annak az "emlékét" is, hogy Attilát az elterelt, majd medrébe újból visszaeresztett Tiszába, hármas, arany-, ezüst és vaskoporsóban temették el. Attila székhelyéről csak annyit tudunk bizonyosan, hogy valószínűleg a Tiszántúlon feküdt, így temetkezési helyéül mintegy 20 ezer négyzetkilométer jöhet számításba.

Az Erdélyben élő székelyek - a középkori hagyományokat tovább örökítve - mind a mai napig Attila leszármazottainak tartják magukat, ősüknek Csaba királyfit, Attila egyik fiát tekintik.