A történettudomány magyar őstörténeten az államalapítás előtti időszakot érti. A magyar történelemnek ebbe a több évezredes időszakába tartozik a magyar nép kiválása a finnugor közösségből, az önállósodott magyarság mintegy másfél évezredes vándorlása egészen a Kárpát-medencébe való beköltözésig, valamint a kalandozások évtizedei. Történelmünknek erről az időszakáról alig van írásos emlékünk, ezért ennek a korszaknak a kutatásában különös jelentősége van a történelem társ- és rokontudományainak. A magyar nép etnogenezise (származása) szempontjából kiemelkedő a nyelvtudomány szerepe. A régészet a tárgyi leletek segítségével igyekszik képet adni az életmódról, a kulturális sajátosságokról. Az antropológia (embertan) az ember biológiai felépítésével foglalkozó tudomány a különböző embercsoportok származását és rokonságát kutatja. A sírokból előkerült csontvázak etnikai meghatározása azonban nagyon bizonytalan. Figyelembe kell venni, hogy ebben korban, ezen területen nagyon sok eltérő etnikumú - finnugor, török, iráni stb. - nép hasonló módon élt, egymással szoros kölcsönhatásban. Az néprajztudomány különböző népek tárgyi (eszközök, díszítőművészet, ruházat stb.) és szellemi kultúráját (hitvilág, mondák, népköltészet, néptánc stb.) vizsgálja. A magyar nép ősi kultúrájának kutatásához is nagyban hozzájárult a ma Szibériában élő, halászó-vadászó finnugor népek életmódjának vizsgálata.

Mindemellett elmondhatjuk, hogy a magyar őstörténeti kutatásban több a feltevés, mint a tény: a különböző tudományágak nem mindig ugyanarra a következtetésre jutnak, a kutatók véleménye is erősen megoszlik. Az nem baj, ha a tudósok sokszor teljesen ellenkező következtetésre jutnak, és az sem, hogy nincs mindenki által egységesen elfogadott magyar őstörténet.

Az ugor közösség kettéválása után (Kr. e. 1000-500 körül) a magyarság megmaradt dél-szibériai otthonában, és nomád-félnomád életmódra tért át. A magyar „őshaza” területéről megoszlanak a vélemények, feltehetően a Dél-Urál, az Isim–Tobol folyók környékére tehető. Az ősmagyarság itt kapcsolatba került más népekkel (szkíták, szarmaták), akiknek életmódja, fegyverzete nagyon hasonló volt – ezért nehéz elkülöníteni a régészeti leleteket.

Az ugor közösség szétválása utáni mintegy ezer éves időszak ( Kr. e. 500- Kr.u. 500) "fehér folt" a magyar nép őstörténetében, hiszen amikor legközelebb tudomást szerzünk a magyarságról, már nem Ázsiában, hanem Európában, a Volga vidékén éltek. Ez a terület, a dél-oroszországi sztyeppe, ahol a magyarság egészen a honfoglalásig vándorolt, hatalmas, füves-ligetes síkság, amely a Kaukázus lábaitól az Al-Dunáig terjed. Nomád népek éltek itt, akik sohasem költöztek az északi erdőségekbe. Életmódjukat a vándorlás, a sátorozó életmód jellemezte - nyáron állataikkal vándoroltak, télen a folyók mellé költöztek. Az állatállomány védelme és a területekért folyó küzdelem a nomádokat kiváló harcosokká tette.

Fontos tudnunk, hogy amit ma népnek nevezünk, az viszonylag könnyen bomló csoportosulás volt, hiszen törzsek átmeneti szövetségéből állt. Elegendő volt egy elsöprő erejű támadás, hogy a szövetséget szétrobbantsa és csoportjait messzire röpítse egymástól. Ilyenkor előfordulhatott, hogy egy nép egyszerűen eltűnt, mert töredékei más népekhez csatlakoztak, vagy az, hogy rokon törzsek messzire szakadtak egymástól. Ez utóbbi történt a magyarsággal is a Volga mentén, Magna Hungariában. A magyarság a Dél-Urál keleti lejtőiről átköltözött annak nyugati oldalára, a Volga folyó vidékére, a mai Baskíria területére. Julianus barát utazása óta nevezik ezt a területet Magna Hungarianak, azaz Nagy ('Régi') Magyarországnak. Közelítőleg sem lehet tudni, hogy a magyarok mikor és milyen körülmények között hagyták el előző lakóhelyüket, ahol a Kr. e. I. évezred közepéig éltek, és mi történt ezer évvel későbbi ismételt felbukkanásukig. Feltehető, hogy a nagy sztyeppei népmozgás valamelyik hulláma taszította őket nyugat felé, az Urál-hegység túlsó oldalára.

Bármerre is vándorolt a magyarság e területen a honfoglalás idejéig, szinte mindenütt török népekkel találkozott, akiknek kultúráját más nyelvű népek - így a magyarok - is átvették. Ezt bizonyítja az a mintegy háromszáz jövevényszó nyelvünkben, amely ebből az időből származik, továbbá hogy a hét magyar törzsnévből öt török eredetű. Máig megfejtetlen rejtély, hogy míg nyelvünk egyértelműen finnugor eredetű, addig népzenénk - ugyanilyen egyértelműen - a török népzenével rokon. Feltehető, hogy a vezető réteg nemcsak a török előkelők módjára élt, hanem beszélt is törökül. A legkorábbi görög-bizánci forrásokban a magyarokat türk és ungri néven említik, és ez utóbbi vált a magyar nép és országa közkeletű idegen megnevezésévé a nyugati nyelvekben (Hungary, Hongrois, Ungarn, Vengrija). A türk a kazárok egyik neve volt, az ungri név pedig a bolgár-török onogurok nevéből keletkezett. Az onogur török szó, jelentése tíz ogur törzs. A magyarság tehát nyilván ezzel a két török néppel, a kazárokkal és az ogurokkal állt közelebbi kapcsolatban, ezért "keverték össze", nevezték így őket a korabeli történetírók és földrajztudósok.

Julianus barát, domonkos rendi szerzetes nevéhez fűződik a honfoglalás előtt keleten maradt magyarság megtalálása. IV. Béla király megbízásából 1235-ben négy társával indult el a pogány magyarok felkeresésére és megtérítésére. A barátok világi ruhát öltöttek, pogány módra megnövesztették szakállukat és hajukat, és nekivágtak az ismeretlennek. Egy év múlva Julianus egyedül érkezett célhoz. A Volga (Etil) folyó mentén megtalálta a magyarokat, akiknek megértette beszédét, vendéglátói pedig nagyon örvendeztek érkezésének, ugyanis őseik elbeszéléséből tudták, hogy a magyarok tőlük származnak, de hogy hol élnek, arról nem volt tudomásuk. A Julianus útjáról szóló jelentés szerint az itt élő magyarok pogányok voltak, földet nem műveltek, lóhúst, farkashúst ettek, kancatejet és - középkori krónikás túlzás - vért ittak. Sok lovuk és fegyverük volt, bátor harcosokként ismerték őket. A Julianus későbbi utazásáról szóló jelentés már arról tudósít, hogy a magyarok a tatárok elöl menekülve elhagyták ősi szállásaikat és más területeken kerestek menedéket. A volgai Magyarország a tatárok támadásának áldozata lett.