A kora középkorban a világi főúr és az egyházi főméltóság egyaránt földbirtokosnak, földesúrnak számított. A földbirtokok között azonban különbséget tettek aszerint, hogy kitől származott. Az ősi, öröklött családi birtokot megkülönböztették az adománybirtoktól. Ősi birtoknak számít ott az a földterület, amelyet a volt törzsi-nemzetségi arisztokrácia saját családi birtokaként szerzett meg a megtelepedés idején és azt meg is tudta tartani. Ezt a birtokot patrimoniumnak nevezték, a pater, "atya" szó után.

A hűbér, az adománybirtok egy újfajta birtoklási formát jelentett, amely először a Karoling Birodalomban jelent meg. A Karoling királyok birtokadományokat adtak az őket szolgáló kíséret hűséges tagjainak. Ezt az adományt, amennyiben az adományozó nem követelt cserébe fegyveres szolgálatot, hanem mintegy ajándékul adta, beneficiumnak, amennyiben katonai és egyéb szolgálatokért cserébe adta, feudumnak nevezzük. Erről a birtokformáról kapta nevét e történelmi korszak, a feudalizmus. Az adományozó - a hűbérúr vagy senior ("idősebb") - és a megadományozott - a hűbéres vagy vazallus ("kísérő") - kölcsönös kötelezettségeket vállalt egymás iránt. A vazallus örök hűséget fogadott, hogy hűbérurát kardjával és tanácsaival szolgálni fogja, a hűbérúr pedig birtokot adott és védelmet ígért hűbéresének. Az adománybirtok kezdetben feltételekhez kötött és bármikor visszavonható volt, tehát a hűbéres csak akkor tarthatta meg, ha valóban eleget tett kötelezettségeinek. Az idők folyamán azonban elhomályosult az adományozó és a megadományozott személye, néhány generáció után a személyes kötődés feledésbe merült, így az adománybirtok a családon belül végleg örökölhetővé vált.

A földesurak, ha elég tehetősek voltak és bővelkedtek a földbirtokokban, maguk is adományozhattak földeket. A király vazallusa így egyben hűbérúr is lehetett, saját hűbéreseket gyűjtve maga köré. Így jött létre a hűbéri láncolat: a király, a nagyobb és kisebb hűbéresek közötti piramisszerű szervezet. (Nem mindenhol alakult azonban ki a teljes hűbéri lánc. Magyarországon például csak a királynak volt joga birtokadományokat adni.) A legkisebb hűbéreseknek már nem tellett adományokra, nekik "csak" paraszti rendű alattvalói voltak. Az adományozás, a hűbéreskü mindig ünnepélyes keretek között zajlott le.

Fontos kiemelnünk, hogy a megadományozottak között voltak a főpapok is, akik püspöki birtokaikat királyi hűbérként kapták. Az uralkodók emiatt igényt tartottak az egyház irányítására, a püspökök kinevezésére és beiktatására, ami később kiváltotta Róma rosszallását és ellenállását. A hűbériség rendszere a Karoling-kor után szinte egész Nyugat-Európában elterjedt, és az állami-politikai berendezkedés alapja lett. A kora középkorban a legnagyobb birtokokkal a fejedelmek és királyok rendelkeztek. A birtok volt hatalmuk alapja, az, hogy a királyi birtokokból még bőséges adományokra tellett. Ezért ezt a kort a patrimoniális monarchiák korának is szokták nevezni. A király adományozásai révén maga mögött tudhatta az egyház támogatását, ő rendelkezett a legnagyobb katonai kísérettel, hűséges - de gyakran önálló hatalomra vágyó - lovagokkal vette körül magát.

A hűbériség kialakulása nem választható el attól a folyamattól, amely a hadviselésben következett be ebben a korban. A germán törzsek katonai erejét - ezt leginkább a vikingeknél figyelhettük meg - a szabad harcosok jelentették, akik parasztok és gyalogos katonák is voltak egyben. A Frank Birodalomnak kellett szembenéznie először azzal a ténnyel, hogy nehézkesen mozgó gyalogos katonái nem képesek felvenni a harcot az arabokkal. Az arab sereg mozgékony, kiszámíthatatlan könnyűlovas támadásaival, színlelt visszavonulásaival és nyílzáporaival leigázta egész Hispániát. A muszlimok lovassága ellen - úgy látszott - nincs orvosság, Martell Károly seregeinek azonban mégis sikerült legyőznie a mórokat (732, Poitiers).

Egykorú ábrázolásokról ismerjük a frank lovasok fegyverzetét: törzsüket, karjukat, combjukat vaspikkelyekkel borított bőrpáncél védte. Mellvértet és vassisakot viseltek, a közelharcban bőrpajzzsal védekeztek. Hosszú, egyenes karddal és dárdával hadakoztak. A nehéz vértet viselő lovast a közelharcban két új "találmány" segítette: a magas támlájú nyereg és a kengyel. Ezek a szilárd támaszok tették lehetővé, hogy a nehéz fegyverzetű harcos biztosan üljön a lován, és kardcsapásai ne tévesszenek célt. (A kengyelt az avarok honosították meg Európában.)

A lovagok általánosan ismert, "klasszikus" fegyverzete (a vértezett lovon ülő, tetőtől talpig páncélba öltözött harcos) csak az ezredforduló után vált általánossá Európában. De már a korai frank lovagok is átütő sikert arattak elsöprő rohamaikkal a hagyományos fegyverzetű könnyűlovas seregekkel szemben. Az új harcmodor bevált az arabok ellen és elterjedt egész Európában. Később ez vet majd véget a magyar kalandozásoknak is.

A páncélos lovas felszerelése azonban nagyon sokba került. Nagy Károly idején egy pajzs és egy lándzsa két szarvasmarha, egy sisak vagy lábvért hat, egy kard hét, egy pikkelypáncél tizenkettő, egy csatamén pedig szintén egy tucat szarvasmarha árába került. Egy harcos felszerelése tehát kb. 45 tehén árával volt egyenlő, ami akár egy közepes méretű falu teljes szarvasmarha-állományát is jelenthette. Ráadásul a fenti "költségvetésbe" nem is számoltuk bele a lovagot kísérő egy-két fegyverhordozó felszerelését és eltartását, a váltólovakat, az élelmet és a takarmányt szállító ökrösszekeret, továbbá a személyes holmikat.

"Én Robert, Isten kegyelméből Saint Germain-des-Pres alázatos apátja, mindazoknak, akik jelen levelünket olvassák, üdvöt az Úrban. Tudja meg mindenki, hogy a tiszteletreméltó Maurice párizsi püspök nekünk és egyházunknak adta Izabelt, szolganőjét, akit Robert vett feleségül, oly módon, hogy neki ezentúl sem tőle, sem leszármazóitól, akár fiúk, akár lányok lesznek is a jövőben, semmi követelnivalója nem lesz. Viszont mi a párizsi püspök úrnak az említett szolganőért cserébe adtuk Emelinet, a mi szolganőnket, aki hasonlóképpen Gaurinhez, az ő emberéhez ment feleségül, úgyhogy sem a mi egyházunk, sem mi magunk vele vagy leszármazóival kapcsolatban, akár fiúk, akár leányok lesznek, semmit sem követelhetünk. Hogy pedig ez hatállyal bírjon, megparancsoltuk, hogy pecsétünkkel erősítsék meg."