A király a hagyománytól meghatározott öröklési rend szerint életre szólóan nyerte el hatalmát, jo gköre az államhatalom minden területére kiterjedt. Kezdetben ő hozta a törvényeket, a rendi monarchia idején pedig döntő részt vállalt a törvényhozásban. Az uralkodó gyakorolta a legfőbb bírói hatalmat, vagyis minden igazságszolgáltató hatalom tőle eredt. A királynak igen széles jogköre volt a kormányzatban és a közigazgatásban. Ő gondoskodott a törvények betartatásáról; kinevezte az országos főtisztségviselőket. Megillette a csak neki járó regálejövedelmek beszedése. A király volt a legfőbb hadúr. A középkori felfogás szerint a külpolitika mindig is uralkodói jog volt: a király hadat üzenhetett, békét köthetett, hadba szállást rendelhetett el. További joga volt, hogy birtokokat adományozhatott és megnemesíthetett, privilégiumokat és rangokat adhatott. A király sérthetetlen volt, vagyis nem volt felelősségre vonható. E széles körű királyi jogoknak voltak korlátai is. Ilyen volt a koronázási esküben megfogalmazott ünnepélyes ígéret, mely szerint a király megtartja az ország alkotmányát, törvényeit és szokásait. A koronázási esküt némely, főként külföldről jött királynak már a koronázás előtt le kellett tennie, írásba is foglalták azt, ebből lett a koronázási hitlevél.

A korona mindig elengedhetetlen szimbóluma volt a törvényes királyi hatalomnak, korona nélkül nem létezhetett király és királyság. Kezdetben a korona nem jelentett mást, mint az illető király hatalmát. A korona kifejezte a megkoronázott király és az egyház bensőséges kapcsolatát: a világi hatalom teljessége, Isten kegyelme a koronázás során szállt át a királyra, aki ezután Krisztus helytartója lett a Földön. Az Árpád-ház kihalása után, a vegyes házi királyok korában a korona egyre inkább az állami főhatalmat, az országot jelképezte, és már nem azonosították az isten kegyelméből uralkodó királlyal. Elfogadott elvvé vált, hogy azé a hatalom, akié a korona, legyen az akár a király, akár az országtanács. Ezért törekedett minden uralkodó arra, hogy a Szent Koronával koronáztassa meg magát. A szentkorona-eszme a rendek megerősödése után fogalmazódott meg végső formában. E szerint a politikai hatalom részesévé vált nemesség is a “Szent Korona tagjának” tekintette magát, vagyis a király és a nemesek közösen birtokolták a főhatalmat. A királyi hatalom forrása immár nem túlvilági eredetű, a főhatalmat a nemesek közössége ruházza át a királyra a koronázás útján. Ezen elvből következett, hogy a nemtelenek nem tagjai, csupán alattvalói a Szent Koronának.

A királyi tanács Szent István korától kezdve segítette az uralkodókat a kormányzásban, a Szent István király szobra a budai várban királyi tanácsnak lényegében a kormányzás valamennyi ágába beleszólási joga volt. Az országos méltóságok olyan tisztségviselők voltak, akik a király oldalán jelentős helyettesítő jogkörrel vettek részt. Az országos főméltóságok közül az első a nádor (palatinus) volt, aki a király első helyettesévé vált. A nádor már a 15. század derekától a rendek érdekeit képviselte, hiszen megbízatását az országgyűléstől nyerte. Az erdélyi vajda fennhatósága alá tartozott Erdély, de a szász tartomány és a székely székek nem, mert ezek élén a szász és a székely ispán állt. A horvát bán Horvátországot, Dalmáciát és Szlavóniát irányította. Az országbíró a nádor után az ország második nagybírája volt. A tárnokmester volt a kincstár vezetője, a pénzügyi igazgatás feje, ő kezelte a királyi bevételeket, irányítása alá tartoztak a szabad királyi városok is. A tárnokmester helyettese a főkincstartó volt, aki mind nagyobb szerepet kapott az államháztartás irányításában. A kancellár minden középkori királyi udvarban nélkülözhetetlen tisztségviselő volt, Magyarországon a főkancellári tisztséget mindig az esztergomi érsek viselte.

A királyi jövedelmek az uralkodót, mint az állam fejét illették meg. Bár az uralkodó vagyonát gyarapították a királyi birtokok bevételei is, ezek szorosan nem tartoztak a királyi jövedelmek körébe, hiszen ezeket a király mint magánföldesúr élvezte. A királyi birtok az Árpád-korban az ország területének kb. 2/3-ára terjedt ki. Károly Róbert idején a királyi földterületen lakók száma már csak az össznépesség 15 %-át tette ki, Luxemburgi Zsigmond alatt ez a szám 5 %-ra csökkent. Ebből következett, hogy a kieső jövedelmeket valahogyan pótolni kellett. Károly Róbert reformjai után a regálék, Mátyás korától pedig az új adók jelentették a legfőbb bevételeket. (A legfőbb regálejövedelmekkel Károly Róbert kapcsán már foglalkoztunk.) A vámok is a regálék körébe tartoztak. A külkereskedelmi határvámok közül a legfontosabb a harmincadvám volt. Ilyen pontos értékű, 3,33 %-os egységes vámtétel sohasem létezett, a harmincad csak hozzávetőleges értéknek számított.

Az adó a középkorban természetbeni vagy pénzbeli hozzájárulást jelentett, amelyet kivethetett a király, valamilyen közösség (a megye, a város, az egyház) és magánszemély (a földesúr) is. A klérus és a nemesség tagjai adómentesek voltak, a nemes egyedül a vármegyei költségek fedezésére szolgáló háziadóhoz járult hozzá.

A jobbágyok rendszeres állami adóztatása Károly Róbert idején indult meg a kapuadó bevezetésével. A kapuadó “rendes” adónak számított, királyi felségjogon szedték, ezért megszavazása soha nem került a rendi országgyűlés elé. A hadiadó rendkívüli adó volt, megszavazása az országgyűlés hatáskörébe tartozott. Először Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt szedték be a török veszély miatt, Mátyás idején a hadiadó már nem számított “rendkívülinek”. A hadiadót kezdetben telkenként szedték, évi egy aranyforint értékben. A jobbágyság egyes rétegeinek elszegényedése a telkek felaprózódásához vezetett, egy-egy telken több család is élhetett. Ez csökkentette a beszedett hadiadó mennyiségét, ezért Mátyás idején azt már nem portánként, hanem “füstönként”, azaz háztartásonként szedték.