A céhek kialakulása

Azok az iparosok, akik ugyanazon mesterséget űzték, érdekeik védelmére céhekbe tömörültek (német, 'egyesülés, egylet'). Mivel a piac szűk volt, ezért úgy védekeztek a túltermelés, az egymás közötti verseny és az idegen áruk ellen, hogy szigorúan szabályozták a termelés és az értékesítés egész folyamatát. A szerveződés alkalmas volt arra, hogy a céh egy-egy árucikk gyártását monopolizálni tudja. Ennek volt egyik jele, hogy minden eszközzel üldözték a kontárokat, azokat az iparosokat, akik nem tudtak bekerülni a céhbe, vagy máshonnan költöztek a városba. A céh biztonságot nyújtott tagjainak, mert a verseny kizárásával áruinak biztos piacot garantált.

A céh élén egy-két céhmester állt, akiket a mesterekből álló céhgyűlés választott. A céhnek lehetett közös vagyona, pénzüket és irataikat díszes ládában őrizték. A céhtagoknak szigorú vallási és erkölcsi szabályok szerint kellett élniük, ennek megszegőit a céhmesterek megbüntették. A céhek fontos feladatot kaptak a város védelmében, tagjainak veszély esetén a városfal egy megjelölt helyén kellett helytállniuk.

A céhbe nem volt könnyű bekerülni, ehhez hosszú évekig inaskodni kellett egy mesternél, majd a legény már mint segéd dolgozhatott tovább tanítójánál. Ezután a legény vándorútra kelt, városról városra járt, és idegen iparosoknál csiszolta tovább tudását. Ha hazatért, elkészítette mesterremekét, amelyet a céh vezetői bíráltak el. Ha elfogadták, akkor a legényből mester lehetett, és saját műhelyt alapíthatott – ha tudott.

A távolsági kereskedelem kialakulása

Velence felvirágzását az tette lehetővé, hogy a keresztes hadjáratok megnyitották az utat Kelet felé. Velence hajói uralták a Földközi-tenger keleti medencéjét, ezt nevezték levantei kereskedelemnek (levante, olasz, 'kelet'). Velencét a tengeri kereskedelemből élő nemesség irányította, a város élén a dózse állt (dux, latin, 'herceg'). A városállam egyre inkább köztársasági jelleget öltött, a dózsét választották - ami persze nem jelentette azt, hogy egy-egy család ne tudta volna hosszabb ideig birtokolni a címet. Velence berendezkedése volt az a minta, amelyhez szép lassan Genova és Pisa is felzárkózott, sőt vetélytársai lettek a tengeri kereskedelemben. A nagyobb ellenfél Genova volt, amellyel a háborúskodás majd egy évszázadig tartott, és Velence győzelmével végződött.

Lombardia városai közül elsőként Milánó lázadt fel földesura, az érsek ellen, a példát később követték a kisebb városok is. A lombard városok elsősorban iparral, szárazföldi kereskedelemmel és pénzügyletekkel foglalkoztak. Itt jelentek meg az első bankok, amelyek kezdetben csak pénzváltással foglalkoztak (banca, ‘pénzváltó asztal’), később megszaporodtak a váltó- és hitelügyletek is. A megalakuló több tucat észak-itáliai városköztársaság állandóan torzsalkodott egymással, de ha összefogtak, akkor olyan erőt képviseltek, amellyel a császároknak is számolniuk kellett.

Flandria mocsaras, lápos területe mezőgazdasági művelésre alkalmatlan volt, de jól hajózható vízi útjai és dús legelői a textilipar központjává tették a vidéket. Nyugat-Európában a kard és a páncél után a finom textiláruk léptek az első helyre a luxuscikkek listáján. A legjobb minőségű szöveteket Gent és Brügge takácsai készítették. A flandriai posztók iránt olyan kereslet mutatkozott, hogy a gyapjú jelentős részét már Angliából kellett behozniuk. Flandria termelte az európai posztó felét, miközben a lakosság közel fele a textiliparból élt.

A Balti-tenger vidékének közvetítő kereskedelmét néhány város monopolizálta. Kiemelkedett közülük Lübeck, Hamburg és Bréma, amelyek szövetségre léptek egymással (Hansa, német, ‘szövetség, közösség’). Később egyre több város vette át a lübecki törvényeket, 1400 tájékán már több mint száz település tartozott a Hanza-szövetséghez. A Hanza városai és kereskedelmi telepei Londontól Oroszországig behálózták Európát. Jól mutatta a Hanza hatalmát, hogy seregei vereséget mértek a dán királyra, sőt azt is elérték, hogy beleegyezésük nélkül nem lehetett dán uralkodót választani.