A 13. század fordulópontot jelentett az európai társadalom fejlődésében. Ekkor formálódtak ki a z alkotmányos berendezkedés csírái, és ezzel olyan új politikai gondolkodás gyökeresedett meg Európa-szerte, amellyel minden monarchiának számolnia kellett. Az új, mindent átformáló gondolat a rendi képviseleten alapuló parlamentarizmus volt.

Az alapeszme, hogy ti. az uralkodói hatalom nem korlátlan, igen régi keletű volt, hiszen már az első keresztény királyok is előkelőik tanácsával kormányoztak - szemben a bizánci, az iszlám és később az oszmán uralkodókkal. Mindinkább gyökeret vert az a nézet, hogy a püspökök és a főurak az egész országot, a "népet" képviselik, mint annak "józanabb" része. Innen már csak egy lépés volt az a gondolat, hogy a királyi tanács felelősséggel tartozik az ország törvényeinek épségéért, és az uralkodót akár erőszakkal is kényszerítheti azok megtartására.

A 13. század folyamán forradalmian új gondolatok fogalmazódtak meg. Először is az, hogy egy király alattvalóinak összessége "közösséget", "egyetemet" alkot. Úgy gondolták, hogy az alattvalók, az országlakosok egy "test" tagjai, amelynek feje a király, és ebben az organizmusban mindenkinek sajátos szerep jut: a "fej" kormányoz, de a "tagoknak" is vannak jogaik, amelyeket a fe j köteles tiszteletben tartani. Ehhez kapcsolódott az a szintén új gondolat, hogy az országlakosok számára időről időre gyűlést, "megbeszélést" (parlamentumot) kell tartani, ahol előadhatják panaszaikat és véleményt nyilváníthatnak időszerű kérdésekről. Noha elvben minden alattvalónak joga volt ezeken az országgyűléseken személyesen részt venni, kezdettől fogva az volt az általános szokás, hogy fejenként csak a főpapok és a főurak jelentek meg, míg a népesebb közösségek beérték azzal, hogy választott küldöttek útján képviseltessék magukat.

A parlamentarizmus kialakulását egyfelől tehát az "országlakosok" kényszerítették ki, de a monarchiáknak is szüksége volt arra, hogy bizonyos ügyekhez megnyerjék alattvalóik támogatását. A 13-14. századtól a hagyományos hűbéri szolgálaton alapuló lovagi hadakat Európa-szerte hivatásos katonák, zsoldosok váltották fel, az új hadsereg pedig tömérdek pénzbe került. A gyűlések egyik legfontosabb feladata az lett, hogy időről időre új, "rendkívüli" adót szavazzanak meg, de ettől fogva a rendek természetesen tudni akarták, hogy a megszavazott adókat mire költi a kincstár. Ebből nemsokára az következett, hogy az országgyűlés minden fontos politikai döntéshez hozzá kívánt járulni, kiváltképp az ország törvényeinek a megváltoztatásához. Így történt, hogy a 14-15. század folyamán a rendek mind nagyobb beleszólást nyertek országuk ügyeibe.

A középkori parlamentarizmus ugyanakkor változatlanul az emberek egyenlőtlenségén, velük született "rendi" különbözőségének elvén alapult. A "rend" fogalma azonban módosult a századok során. Eredetileg, az ezredforduló körül három rendet: a lovagok, a papok és parasztok rendjét értették alatta. Az elv ugyanaz maradt továbbra is: a rend a társadalom olyan csoportját jelentette, amelynek sajátos, a többi rendtől eltérő jogai, más szóval rendi kiváltságai vannak. A változás abban állt, hogy Angliában például immár a közrendűek is képviselettel bírtak, ide sorolták a grófságok kisebb-nagyobb földbirtokosait, a szabad parasztságot, az alsóbb egyházi testületek tagjait és a városi polgárságot. A lakosság zömét azonban ez a jog nem illette meg. Aki nem közvetlenül a királynak, hanem más személynek volt az alattvalója, az egyszerűen kívül rekedt az "alkotmány sáncain", nem járt neki semmiféle rendi képviselet, mert nem tekintették teljes jogú "országlakosnak". Ide számított a földesúri hatalom alatt élő szabad és szolgarendű parasztság egésze, tehát a felnőtt lakosság többsége. A rendiség tehát csak a népesség elenyésző hányadának biztosított beleszólást az ország ügyeibe. Az országgyűlés sehol sem jelentett egyebet, mint rendi gyűlést, a kiváltságolt rendek politikai képviseletét.