A szeldzsuk-törökök a mongol betörések ellen egy másik török törzset hívtak segítségül. Az oszmán-törökök a harc fejében megtelepedhettek Nyugat-Anatóliában, nevük az államalapító dinasztia fejétől, I. Oszmántól ered Az oszmánok kicsiny anatóliai szállásterülete rohamléptekkel terjeszkedő katonaállammá szerveződött.

Török szpáhik A terjeszkedés első célpontja Bizánc és a Balkán (törökül Rumélia) lett. Az oszmánok 1354-ben megszállták a Márvány-tenger északi partját, vagyis már ekkor megjelentek Európa területén. 1361-ben bevették a második legfontosabb bizánci várost, Drinápolyt (Edirne), majd Ázsiából ide helyezték át székhelyüket. A hajdanvolt Bizánci Birodalom gyakorlatilag Konstantinápoly környékére zsugorodott. Ezután a törökök megállíthatatlanul nyomultak előre a Balkánon. Az 1389. évi rigómezei csatában legyőzték a szerb hadakat, majd behódoltatták a bolgár fejedelemséget, Havasalföld trónjára pedig a Porta saját vazallusát ültette. Ezáltal az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédja lett a Magyar Királyságnak, az 1390-es évektől a török csapatok már rendszeresen pusztították a déli határvidéket.

A 15. századra a Balkán véglegesen a birodalom részévé vált. A törökök itt megsemmisítették a régi államot, annak hadseregét és hivatalait, megfosztották hatalmától a helyi uralkodó rétegeket. Két dolgot azonban érintetlenül hagytak. Először is nem bolygatták meg a faluközösségeket, mert így folyamatos volt a termelő munka, sőt átvették a helyi adónemeket. Másodsorban a törökök élni hagyták a helyi vallást és az egyházi szervezetet. Az ortodox egyház fennmaradásának óriási jelentősége volt, hiszen csak a kolostorok falai között élhetett tovább az írott nyelv és a művészet, a szerzetesek és falvak papjai mentették át a jövő számára a leigázott népek kultúráját. A meghódított lakosság nem számíthatott külső segítségre, elmenekülnie nem volt hová, csak a jogfosztottság “elfogadása” vagy a törökök kiszolgálása közül választhatott. A legtöbb, amit tehettek, hogy áttértek az új hitre – így menekülhettek meg a gyermekadó szörnyű terhétől –, emiatt lettek mohamedánokká a bosnyákok és az albánok jelentős csoportjai is.

A hódítás fő irányából kieső államokat a törökök nem szállták meg, de vazallusi függésbe kényszerítették. Moldva, Havasalföld, a Krími Tatár Kánság, Erdély önálló államok maradtak, saját uralkodókkal, hadsereggel, elvileg önálló külkapcsolatokkal. Fejedelmeiket, vajdáikat maguk választhatták, de kinevezésükhöz a Porta beleegyezése volt szükséges. Külpolitikájukban igazodniuk kellett a török érdekekhez, továbbá rendszeres évi adót fizettek a Portának. Ezen országok “hűségét” a törökök úgy biztosították, hogy megszállták az ország védelmi vonalát, ott erős helyőrséget hagytak, az ország ezáltal nyitottá és védtelenné vált.

1453-ban a török sereg bevette Konstantinápoly falait. A török fővárost Drinápolyból ide, az Isztambulnak átkeresztelt városba helyezték át. Természetesen az oszmánok terjeszkedése nem csak európai irányba folyt: uralmukat kiterjesztették a Közel-Keletre, Egyiptomra, Észak-Afrikára, flottájuk pedig a Földközi-tenger keleti térségét tartotta ellenőrzés alatt.