A 14. század folyamán Észak-Itália gazdag városaiból indult ki az a szellemi és művészeti megújulás, amelyet a humanizmus és a reneszánsz korszakaként szokás emlegetni. A humanizmus a latin 'humanus', emberi szóból ered és egy új, emberközpontú gondolkodásmódot, filozófiát jelent. A reneszánsz az olasz eredetű 'újjászületés' szó francia megfelelője, amely az emberről alkotott újfajta szemlélet kifejeződését jelenti a művészetek különböző ágaiban. A reneszánsz Európa azon területén született, ahol a legsűrűbb volt a városhálózat, legfejlettebb a kereskedelem, az ipar és a pénzgazdálkodás, a legerősebb a polgárság és a legtöbb az ókori emlék. E városok gazdag és írástudó polgárságából vagy annak anyagi támogatásával emelkedett ki az a világi értelmiségi réteg, amely az európai kultúra számára új, maradandó értékeket fogalmazott meg. Az újmódi szellemiség egy idő múlva elterjedt olyan országokban is, ahol hiányzott az erős polgári réteg. A reneszánsz a 15. századtól elszakadt tehát eredeti "szülőatyjától", a polgárságtól, már nemcsak a városokban, hanem a világi és egyházi fejedelmek udvaraiban, sőt a pápai kúriában is szeretettel látták a humanista gondolkodókat, az újra fogékony építészeket, festőket, szobrászokat.
A humanisták szembefordultak koruk megmerevedett skolasztikus gondolkodásával, Isten és a világ viszonyának problémája helyett az embert helyezték vizsgálódásaik középpontjába, és olyan ehhez tartozó témákat, mint a természet, a történelem, a nyelv. Ez az alapvetően új életkép a személyiség értékeinek felfedezésén és a földi lét igenlésén alapult. Az ember lassan kivált a középkor Isten irányította rendjéből, és úgy tekintett magára, mint egyénre, a világ középpontjára, aki “mindenre képes, amit csak akar”. Kifejlődött bennük az önértékelés, bíztak az értelemben és a tapasztalatban. A művészetben és a tudományban a való életet kutatták és addig ismeretlen területeken tapasztalták ki lehetőségeiket. A humanisták új eszményeket alakítottak ki: az “én” önrendelkezését, a személyiség szabad akaratát és kibontakozását, a test és szellem nemes harmóniáját. A humanisták az ókorhoz nyúltak vissza, az antikvitásban találták meg azt az embereszményt, amely leginkább megegyezett az emberről mint öntudatos egyénről alkotott felfogásukkal. A humanizmus ideálja a sokoldalúan képzett univerzális ember, aki életét ismeretei gyarapításával tölti el. Emellett olyan erkölcsi értékekkel is bír, mint a mértékletesség, az igazságosság, a szabadság szeretete, a szép iránti fogékonyság, a természethez fűződő harmonikus viszony és a szociális érzékenység. A “reneszánsz emberben” tehát összefonódik a műveltség, az erkölcsi minőség, a test és a lélek kölcsönös fejlesztésének összhangja.
A reneszánsz művészek elfordultak a gótikától, és teljesen új művészeti stílust alakítottak ki, eszményüknek az ókori görög és római művészetet tekintették. Érdeklődésük a látható, evilági élet felé fordult, amit tudományos eszközökkel próbáltak megközelíteni. A reneszánsz képzőművészeti alkotásaiban egy eszményi világot fedezhetünk fel. Alapvető követelményként fogalmazódik meg a szimmetria, a harmonikus hatás, a tudatosan szerkesztett kompozíció. Új témaként jelenik meg a természet ábrázolása, a portréfestészetben és a szobrászatban az egyéniség megjelenítése. A művészek már nem maradtak névtelenek, mint a középkorban, kiléptek a kézműves státusból. Műveiket kézjegyükkel látták el, ebben művészi öntudatuk nyilvánult meg.
Roger Bacon (1220–1292):
„A megismerésnek három forrása van: a tekintély, az ész és a tapasztalat. A tekintély azonban nem elegendő, ha nincs meg az értelmi megalapozottság, amely nélkül nem értünk meg semmit, csupán hisszük és elfogadjuk. A tekintélynek hiszünk, de nem a tekintély által értünk. És az ész egymagában nem tudja megkülönböztetni a hamisat a valódi bizonyosságtól, ha azt nem tudja igazolni a tapasztalat segítségével.
Az igazság ügyének négy dolog az akadálya, és ezek a legnagyobb mértékben elítélendők… Ezek az akadályok: a hajbókolás a megalapozatlan és méltatlan tekintély előtt, a huzamos hozzászokás a közismert nézetekhez, a tömegek ítéleteinek alaptalan volta, s végül a tudósok tudatlanságának takargatása azzal, hogy csodálatos bölcsességüket fitogtatják.”
Leonardo da Vinci (1452–1519):
„Mielőtt egyetlen esetből általános érvényű szabályt alkotnál, próbáld ki kétszer-háromszor, és figyeld, vajon a próbák ugyanazzal az eredményekkel járnak-e.…
Az a felfogásom, hogy azok a tudományok, melyek nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjától, amelyek nem fejeződnek be a kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygéssel.”
Giovanni Pico Della Mirandola (1463–1494):
„[A teremtés napjainak végén Isten már minden tulajdonságot megteremtett, így az ember számára már nem maradt semmi, ami sajátja lehetett volna, ezért így szólt Isten az emberhez]: Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni. A mindenség közepébe helyeztelek, nézz körül, hogy mi a legkedvedre valóbb a világban. Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába.”
Cristofero Landino (1424–1498):
„Ha az embert tekintjük, egy olyan egészet képzeljünk el, amely egyszerre áll lélekből és testből… A természet mint a legkiválóbb anya a társas kapcsolatokban való részvételre és az emberi közösség megóvására hozott létre bennünket.”
Michel de Montaigne (1533-1592):
„Végső soron semmiféle maradandó nincs, sem a mi lényegünkben, sem a dolgok lényegében. Mi is, ítéletünk is és minden halandó dolog szakadatlanul folyik és hullámzik.”