Lovag ábrázolása A középkori társadalom gyökereit leginkább a barbár törzsi-nemzetségi tagozódásban kell keresnünk. A barbár társadalom három jól elkülöníthető rétegből tevődött össze: a törzsi-nemzetségi előkelőkből, a szabad harcosokból és a szolgákból. A nemzetségi előkelők - a nemzetség- és törzsfők, valamint a tehetősebb családfők - mind vagyonukkal, mind tekintélyükkel a közösség fölé emelkedtek. Ők voltak hivatottak a katonaság vezetésére, ítélkeztek a peres ügyekben, irányították egy nagyobb közösség mindennapi életét.

Kezdetben volt, ahol választották a vezéreket, de a hatalom később mindenütt örökletessé vált: a legelőkelőbb családok közül kerültek ki a vezérek, a hercegek, a fejedelmek, majd a keresztény uralkodók. Az előkelők hatalmát katonai kíséretük alapozta meg.

A katonai kíséret a szabad harcosok rétegéből szerveződött, akik önként szegődtek egy vezér szolgálatába, és akik megtartották szabadságukat, vagyis nem váltak az úr szolgáivá. A kölcsönös segítség mindkét fél számára előnyt jelentett - a vezérek hatalma egyenes arányban állt a kíséret létszámával, a harcosok pedig szabad rablást, jutalmat, fizetséget reméltek, továbbá védelmet kaptak uruktól.

A nép tömegeit a szabad harcosok alkották: ők jelentették a katonai erőt, ugyanakkor egyben szabad birtokosok is voltak, akik saját földjüket művelték vagy műveltették. Ennek következtében jelentős vagyoni különbségek is kialakulhattak közöttük.

A társadalom harmadik csoportját a szolgarendű népek alkották, akik az előkelők és vagyonos szabadok uralmának voltak alávetve. Lehettek lesüllyedt szabadok, vásárolt rabszolgák, hadifoglyok, a leigázott népek fiai, de akárhonnan származtak is, szolgasorsukat gyermekeik is örökölték.

Mindhárom rétegre jellemző a társadalmi helyzet örökletessége és a társadalmi mobilitás szinte teljes hiánya. Azaz mindenki egy adott rétegbe született bele, és élete során ebből kitörni csak kivételes esetekben tudott.

A népvándorlási hullámok elültével, az ezredforduló előtt és után került sor a népek megtelepedésére és az államalapításokra. Nem minden nép jutott el azonban az államszervezet kiépítéséig vagy annak megszilárdulásáig. Barbár népek és királyságok sora tűnt el véglegesen Európa térképéről.

A törzsi-nemzetségi szervezet államszervezetté történő átalakulása sok eltérő vonást mutat Európa különböző területein. Az eltérések elsősorban attól függtek, hogy egy nép milyen társadalmi hagyományokkal rendelkezett, továbbá hogy az adott területen mennyire éltek még a római kor szokásai. E két kultúra, a barbár hagyomány és a római civilizáció találkozásából és ötvöződéséből született meg az az új rend, amelyet feudalizmusnak nevezünk. Az alábbiakban az államszerveződés legjellemzőbb vonásait emeljük ki.

A Róma vagy egymás ellen harcoló, vándorló és új hazát kereső törzsek törzsszövetségekben egyesültek. Ezzel növelték katonai erejüket, hatékonyabban tudtak védekezni és támadni. A háborúk sikeres megvívása, a hadseregek irányítása határozott, egyszemélyi vezetést igényelt, ezért az azonos jogállású törzsfők közül is kiemelkedett egy család, akinek hatalmát mindenki elismerte. Ezzel megszületett a fejedelmi, hercegi, királyi rang, amely már öröklődő, de nem örökérvényű hatalmat jelentett. A király hatalmát elsősorban hatalmas katonai kísérete adta. A vezetését elismerni vonakodó törzsfőket, hercegeket katonai erővel leverte, birtokait elkobozta, népeit a saját szolgálatára rendelte. Így a királyi birtokok is jelentősen megnövekedtek. A más népek ellen irányuló hódító háborúk elsősorban szintén a győztes király hatalmát, tekintélyét és birtokait gazdagították.

A királynak ehhez hűséges társakra volt szüksége, ezért saját és megszerzett birtokaiból bőkezűen adományozott azoknak, akik ezt kiérdemelték. A volt törzsfők helyét átvették az udvarnokok, a grófok (comes = kísérő), az őrgrófok. A kereszténység felvétele után pedig a püspökök is részesültek a királyi jótéteményekből – ez a folyamat játszódott le a Frank Királyság történetében is. A törzsi-nemzetségi vezető réteg helyét tehát egy új arisztokrácia, egy új nemesség vette át. Tagjai lehettek a király hatalmát elismerő volt törzsi előkelők is, de a kör lényegesen kibővült az új főméltóságokkal, a meghódított országok római arisztokráciájával, az elnéptelenedő városok előkelőivel és a főpapsággal. A királyt hűségesen szolgáló világi és egyházi „nagyok” lettek az ország új vezetői, ők alkották a királyi tanácsot, részt vettek az államélet irányításában – és élvezték megszolgált birtokaik jövedelmét.