Más néven Tripartitum. Werbőczi István állította össze 1514-ben a három részből álló, latin nyelvű joggyűjteményt, amely tartalmazza a nemesi jogokat, a Szent Korona-tant, a városokra és a jobbágyokra vonatkozó, a Dózsa-parasztháborút követő megtorló intézkedéseket.

Eredetileg az uralkodó legtekintélyesebb híveinek tanácsadási kötelezettségéből alakult ki, ami Szent István idején csak alkalomszerűen gyűlt össze, hiszen a király csak azokban a kérdésekben kérte ki a tanács véleményét, amelyben ő maga szükségesnek látta. A rendek megjelenésével szabályozták a királyi tanács összetételét és a feladatkörét. Kezdetben csak a főpapok, majd a bárók, később a főispánok is jelen lehettek, s Zsigmond idején már a végrehajtási ügyek egy részét is intézték. Hunyadi Mátyás uralkodása előtt a királyi tanács bárói befolyás alatt állt, addig uralkodása idején háttérbe szorult. A legfontosabb államügyek intézését ekkor a nagykancellária végezte.

A 13. század elején a birtokadományozások következtében jelentősen csökkent a királyi hatalom, emiatt a királyi vármegye bomlásnak indult. A szerviensek, később köznemesek érdekeinek védelmére jöttek létre a rendi jellegű megyei szervezetek, a nemesi vármegyék. Az elsőt a kehidai oklevélhez volt szokás kapcsolni. Az 1232-ben kiadott oklevél szerint a Zala megyei szerviensek azt kérték az uralkodótól, hogy mivel az ügyeikben illetékes bíráktól (azaz a királytól és helyetteseitől, akik a nemesek ügyeiben ítélkezhettek) távol élnek, ezért maguk szolgáltathassanak igazságot a hozzájuk fordulóknak. A királyi engedély birtokában szolgabírákat választottak. Ezt az oklevelet a történészek sokáig a nemesi vármegye kialakulása első bizonyítékának tekintették. A legújabb kutatások azonban rámutattak, hogy ebben a folyamatban nem a zalaiak próbálkozása volt a legelső.

A magyar közigazgatási rendszerben az uralkodót képviselő, az uralkodó által kinevezett főtisztviselő a megye élén. Feladatai közé tartozott a királyi rendeletek végrehajtatása, a megyei bandérium vezetése. A 16. században alakult ki az örökös főispán intézménye.

A magyar koronához kapcsolódó középkorból származó eszmerendszer, alapja az az Európában elterjedt felfogás, miszerint a koronázással a királyra szálló isteni kegyelmet és a királyi jogok összességét a korona testesíti meg. A Szent Korona-tant Werbőczy István fejtette ki az 1517-ben megjelent Tripartitum (Hármaskönyv) című munkájában. Werbőczy szerint a Szent Korona a királyi hatalom, az ország és a magyar államiság szimbóluma, a Szent Korona által megtestesített magyar államot pedig a király és a rendek alkotják. Az előbbiekből következik, hogy a koronázás egyben azt is jelentette, hogy a királyi hatalom forrása a nemesek közössége, amely az uralkodói jogokat, az állami főhatalmat a maga akaratából ruházza át a koronázással. A rendek tehát lemondtak jogaik egy részéről, ennek fejében azonban az uralkodó köteles tiszteletben tartani az ország alapvető törvényeit. A reformkorban a Werbőczy által megfogalmazott tant átértelmezték, Kossuth Lajos már a nemzet minden tagját, tehát a nem nemeseket is a Szent Korona tagjának tekintette. A 20. század elején általánossá vált értelmezés szerint a Szent Korona a nemzetté szervezett magyar népet jelenítette meg, a hatalom tehát a Szent Koronában egyesült állampolgárok közösségéé.

Kormányzati hivatal a vegyesházi királyok korában Magyarországon. Vezetője, a titkos kancellár, ő őrizte a király titkos pecsétjét. Feladata a külügyek és a király bizalmas ügyeinek intézése volt. Hunyadi Mátyás 1462-ben beolvasztotta a nagykancelláriába.