Önészlelés
Az emberek önmegismerése nagymértékben azonos módon történik azzal, ahogyan másokról benyomásokat alkotnak. Hasonló jellegű információkat és hasonló értelmező folyamatokat használnak. Az emberek saját jellemvonásaikra gyakran megfigyelt viselkedéseikből következtetnek. Ahhoz, hogy önmagukról véleményt alkossanak, gondolataikat, érzelmeiket és a többi ember reakcióját is felhasználják. Végül, az emberek másokhoz hasonlítják magukat, hogy megtudják, mik azok a jellemvonások, amelyek egyéniséggé teszik őket.
Az én-fogalom a személyes jellemzőkről alkotott egyéni meggyőződések összessége. Az én-fogalom léte természetesen egy self létezését is feltételezi. A kutatások azt mutatják, hogy a csecsemők kétéves koruk körül kezdik el felismerni saját tükörképüket.
Az én-fogalom kialakulása azonban sokkal tovább tart. Hosszú időn keresztül, sokféle információ alapján kialakított magyarázatainkból rakjuk össze önismeretünket. „Honnan tudom, hogy mit gondolok, addig, amíg nem mondtam ki hangosan?" - tette föl a kérdést E. M. Foster angol szerző. Ezzel a kétértelmű megjegyzéssel megragadható az önismeret egyik fontos forrása és Darryl Bem (1967) önészlelési elméletének lényege is. Saját viselkedésünk megfigyelése révén megtudhatunk bizonyos dolgokat magunkról, legalábbis olyankor, amikor már minden más információforrás elégtelennek bizonyul. Az viselkedés önészlelési folyamatok működnek akkor, amikor azon vesszük észre magunkat, hogy ráüvöltünk a parkoló jegyszedőjére, és ráeszmélünk arra, hogy dühösek vagyunk.
Még az elképzelt viselkedések is nyersanyagai lehetnek az önészlelési folyamatoknak. Egy pillanatra képzeljük el, hogy teszünk valamit a környezetünk megőrzéséért - például újrahasznosítjuk az alumíniumkannákat, vagy hetente kétszer nem használjuk az autónkat. Próbáljuk meg elképzelni magunkat úgy, mint aki tényleg ezt teszi. Úgy tekintünk már magunkra, mint aki a környezetre jobban odafigyel? A kutatások azt sugallják, hogy ezeknek a viselkedéseknek az elképzelése ilyen jellegű következtetésekhez vezethet. Természetesen, ha azt kérnék, hogy képzeljük el, hogy 30 percig zuhanyozunk, vagy 28 fokra állítjuk a hőszabályozót télen, valószínűleg ellentétes következtetést vonnánk le önmagunkról.
Mi magyarázza ezeket az eredményeket? Tényleges vagy elképzelt viselkedések esetén a megfelelő, egyénre jellemző jellemvonások hozzáférhetősége növekszik. Így például, ha gyermekkori emlékeinket felidézve elképzeljük magunkat, amint éppen kirakós játékot játszunk, akkor azt fogjuk gondolni, hogy jó a térlátásunk. Az ilyen jellegű gondolatok alapján azt a következtetést vonjuk le önmagunkról: „Nagyon ügyes vagyok a kirakójátékokban." Érdekes módon, ha úgy véljük, hogy az énünk rendelkezik a megfelelő jellemvonásokkal, akkor ez nemcsak a határozottságunkat, kitartásunkat, erőfeszítésünket növelheti, hanem a tényleges teljesítményünket is az adott feladatban.
Önmegismerés
Természetesen nem alkotunk önmagunkról elhamarkodott ítéletet hűbelebalázs módjára. Az önészlelési elmélet valójában azt feltételezi; hogy csak akkor vonunk le következtetéseket a viselkedésünk alapján, amikor a belső jelzőingerek gyengék vagy kétértelműek, és amikor nincs jelen kényszerítő külső nyomás. Így erős érzelmek és kényszerítő külső nyomás hiányában az emberek hajlamosak úgy tekinteni magukra, mint akiknek a képességei a múltbeli és a jelenbeli viselkedésükkel összhangban vannak. Persze, ha néhány órán keresztül korog a gyomrunk, nem kell egy szendvicset befalnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy éhesek vagyunk. Az sem valószínű, hogy éhesnek tartanánk magunkat csak azért, mert elmegyünk egy ingyen ebédre.
Igazából akkor a legvalószínűbb, hogy az emberek önmagukra vonatkozóan következtetést vonnak le a saját viselkedésükből, amikor úgy látják, hogy ezeket a viselkedéseket szabadon választották. A szabadon választott viselkedések hajtóereje az intrinsik motiváció - amikor inkább azt tesszük, amit mi akarunk, s nem azt, amit tennünk kell. Ezzel ellentétben, amikor a viselkedés végrehajtása egy külső cél elérésének eszköze, akkor a viselkedést az extrinsik motiváció irányítja, és az ilyen cselekvés gyakran kevéssé okoz örömet.
Bármilyen meglepő is, ahogy Mark Lepper és a munkatársai demonstrálták, a külső jutalmak alkalmazása aláássa az intrinsik motivációt. Kísérleti személyeiknek, 3-5 éves gyerekeknek vonzó, új játékot adtak: színes filctollakat, hogy rajzoljanak velük. Hat perc rajzolás után néhány gyereket az előzetes ígéreteknek megfelelően, ”jó játékosnak" neveztek ki, mások ugyanezt a „címet" váratlanul kapták meg, megint mások semmit nem kaptak. Egy vagy két héttel később ezeket a filctollakat ismét odaadták a gyerekeknek, és megengedték nekik, hogy játsszanak velük. Az idő, amit a gyerekek rajzolással töltöttek el, finoman jelezte az intrinsik motiváció mértékét.
A korábbi jutalmazás hatása egyértelmű volt. Azok a gyerekek, akiket nem jutalmaztak meg, a szabadidejük 16,7 százalékát rajzolással töltötték. A váratlanul jutalmazott gyerekek motivációja is magas maradt: az idejük 18,1 százalékában rajzoltak. Ezzel szemben azok a gyerekek, akik a filctollakkal való játékért vártak és kaptak is jutalmat, átlagosan a szabadidejüknek csak 8,6 százalékában használták a filctollakat. Motiváltságuk visszaesését az önészlelés elméleti keretében magyarázhatjuk. Azok a gyerekek, akik akkor rajzoltak, amikor jutalmat ígértek nekik, bizonyára azt gondolták, hogy ők a jutalomért rajzoltak, nem pedig az alkotás öröméért. Ezzel ellentétben a jutalom előfeltételezése nélküli rajzolásból a többi gyerek arra következtetett, hogy ez a tevékenység bizonyára érdekes és élvezetes. A külső jutalmak alááshatják az intrinsik motivációt, különösen, amikor a jutalmakat sokkal inkább megvesztegetésként észlelik az emberek, ami külsőleg kontrollálja a viselkedésünket, mint jutalomként, ami a kompetenciájukat igazolja.
Társas összehasonlítás
Mivel senki sem következetes állandóan, a rólunk szóló és sokféle forrásból származó információk ellentétes következtetésekhez is vezethetnek, amelyeket később kell majd integrálni a társas összehasonlítás elmélete alapján.
Az elmélet szerint az emberek úgy ismerik meg és értékelik a képességeiket, hogy a másokéival hasonlítják össze őket.
A társas összehasonlítás folyamata lehetővé teszi, hogy önmagunk egyediségének az érzését kialakíthassuk azáltal, hogy feltárjuk, melyek azok a fizikai és társas jellemzők, amelyek megkülönböztetnek minket a hozzánk közel álló vagy hasonló emberektől. Azok az attribútumok, amelyek minket a legtöbb embertől megkülönböztetnek, gyakran a selfet meghatározó tulajdonságokká válnak. Egy balkezes ember nagyobb valószínűséggel fogja a bal- vagy jobbkezességet személyiség megkülönböztető jegynek tekinteni, mint a jobbkezesek. A gyerekek az önjellemzésekben gyakran említenek olyan sajátosságokat, amelyek a családban vagy az osztályban az átlagostól eltérővé teszik őket: például a szemüveg viselése vagy az alacsony termet. Clinton elnök egyik barátjának esete jó példa arra, hogyan határozza meg valaki azokat a tulajdonságait, amelyek másoktól megkülönböztetik. Röviden, a társas összehasonlítás lehetővé teszi, hogy olyan én-fogalmat alkossunk, ami mindannyiunknak az egyediség és a különbözőség határozott érzését nyújtja azáltal, hogy összegezzük azokat a dimenziókat, amelyek tekintetében a többiektől különbözünk. Vegyük észre, hogy a társas hatások milyen erősek: még a selfünk kialakulásában és egyéniségünk meghatározásában is szerepük van.
Az önértékelés
Senki sem ismer minket olyan jól, mint mi magunk. Talán azért van ez így, mert a legfontosabb vezérfonalat az önismeretünkhöz a világra adott belső reakcióink: a gondolataink és az érzelmeink alkotják. Még az önészlelési elmélet is azt mondja, hogy az emberek csak akkor vonnak le saját viselkedésükből következtetéseket, amikor a belső jelzések - érzelmek, gondolatok - nem egyértelműek. Ezek a jelzések többet árulnak el magunkról, mint a külső viselkedésünk, pontosan azért, mert az érzelmeinket és a gondolatainkat a külső nyomás sokkal kevésbé befolyásolja. A legjobb barátunk esküvőjén való részvétel arra késztethet, hogy az összejövetel hangulata szerint cselekedjünk, de belső érzelmeink, például az irigység és a keserűség érzései többet mondanak önmagunkról. Andersen tanulmányában a gondolatok és az érzelmek fontosságát hangsúlyozta az önmegismerés folyamatában. Ebben a vizsgálatban néhány megfigyelő olyan kísérleti személyeket hallgatott meg, akik a különböző hétköznapi helyzetekben felmerülő gondolataikról és érzelmeikről beszéltek, míg a többiek azokat a személyeket hallgatták, akik csak a viselkedésüket írták le ugyanazokban a helyzetekben. A megfigyelők ezután leírták a benyomásaikat. Sokkal pontosabban illeszkedtek a személyek énfogalmához azoknak a megfigyelőknek a benyomásai, akik a gondolatokról és érzelmekről szóló leírásokat hallották, mint azokéi, akik csak a viselkedés alapján alakították ki a benyomásaikat. Ez a vizsgálat azt jelzi, hogy az önmagunkra vonatkozó következtetésekben sokkal nagyobb szerepet játszanak az érzelmek és a gondolatok, mint a viselkedés.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
