Skálázás
A legközvetlenebb vizsgálati módja annak, hogy egy egyén milyen mértékben rendelkezik egy személyiségvonással, az, amikor a személyt jól ismerő embereket arra kérjük, hogy helyezzék el a személyt a szóban forgó személyiségvonás egy skáláján. Megkérhetjük például arra, hogy a személyt helyezze el a barátságosság szempontjából egy hétfokú, az „egyáltalán nem barátságos"-tól a „nagyon barátságos"-ig terjedő skálán. Az ilyen skálákat gyakran a két végpontján elhelyezkedő, egymással ellentétes tulajdonságokról nevezik el - például „domináns-szubmisszív" vagy „lelkiismeretes-megbízhatatlan". Az embereket arra is meg lehet kérni, hogy önmagukat helyezzék el a skálákon.
Amint azt korábban láttuk, néhány vonáselméleti kutató rendszere felépítéséhez kiindulásként ezt a módszert alkalmazta úgy, hogy a szótárból gyűjtött vonásokra vonatkozó kifejezések listáját vette alapul. Cattel például ilyen típusú vonásskálák faktoranalízisével azonosította a rendszere alapját képező 16 alapvető személyiségfaktort. Ezek közül a faktorok közül 12 a társak által végzett, 4 pedig a saját magukra vonatkozó skálázásokból származott.
Q rendezés
A skálázási módszerek egy speciális, külön említést érdemlő módszere a Q-rendezés. A Q-rendezés alkalmazása során a skálázó (a rendezést végző) egy sor kártyát kap, melyek egy-egy személyiségre vonatkozó megállapítást tartalmaznak (például "jókedvű"), és arra kérik, hogy a kártyák csoportokba rendezésével jellemezze egy egyén személyiségét. A skálázást végző az egyénre legkevésbé jellemző megállapításokat bal oldalra, az 1-es számú csoportba, a leginkább jellemzőket pedig jobb oldalra, a 9-es számú csoportba helyezi. A többi megállapítást a köztes csoportok közt osztja szét, ezáltal minden egyes Q-tételhez hozzárendel egy 1-től 9-ig terjedő pontszámot. (Néha a Q-rendezésben kilencnél kevesebb vagy több csoportot használnak.)
Első pillantásra úgy tűnik, ez semmiben sem különbözik attól, amikor a skálázást végző személyeket arra kérjük, hogy az egyént egy sor személyiségvonás szempontjából pontozzák egy kilencfokú skálán. És az egyes tételek pontszámai tényleg felhasználhatók ily módon, ha a kutató úgy kívánja. A skálázást végző személyek a skálák kitöltése során implicit módon más egyénekhez hasonlítják a megítélendő egyént (ha például "nagyon barátságos"-nak skálázzák, akkor ez azt jelenti, hogy a kérdéses egyén másokhoz viszonyítva nagyon barátságos). A Q-rendezés elvégzése közben azonban a skálázó személy az egyes vonásokat ugyanazon az egyénen belül hasonlítja más vonásokhoz (ha például a "nagyon barátságos" állítást a 9-es csoportba helyezi, akkor a barátságosság a többi vonáshoz képest különösen jellemző az egyénre).
Személyiségkérdőivek
A személyiség-kérdőív lényegében olyan kérdéssor, amelyre válaszolva a személy-saját (bizonyos helyzetekben adott) reakcióiról és érzéseiről számol be. A személyiség-kérdőív bizonyos értelemben a strukturált interjúhoz hasonlítható, amennyiben minden vizsgálati személynek ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és a válaszokat általában olyan formában kérik, amely gyors - akár számítógépes kiértékelést tesz lehetővé. A személyiség-kérdőívet úgy is tervezhetik, hogy csupán egy személyiségdimenziót mérjen (például a szorongásszintet), de úgy is, hogy egyidejűleg többet. Ismét Cattel szolgálhat példával. Miután kinyerte faktorait a vonásskálákból, összeállított egy olyan tesztet (a Tizenhat személyiségfaktor kérdőívet), amelyben minden egyes faktort megfelelő kérdések képviselnek. Az a személy, aki például „nem"-mel válaszol a „Szeret a háttérben maradni társas összejöveteleken?" kérdésre, egy ponttal a domináns véglet felé mozdul a domináns-szubmisszív faktor mentén.
Cattel a 16 faktorra vonatkozó elméletét használta a kérdések összeállításához. Ezt a tesztkonstrukció racionális módszerének nevezik. Az MMPI-próba kidolgozásakor egy másik módszert, a tapasztalati módszert alkalmazták.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
