Humanisztikus pszichológia elvei
Századunk első felében a pszichoanalitikus és a behaviorista megközelítés játszott domináns szerepet a pszichológiában. 1962-ben pszichológusok egy csoportja megalapította a Humanisztikus Pszichológia Társaságot. A humanisztikus pszichológiát mint „harmadik erőt" hirdették, mely a másik két megközelítés előfeltevéseihez és kérdéseihez képest alternatívát kínál. A társaság négy elvet fogadott el küldetése meghatározásaként:
1. Az érdeklődés központjában az élményeket átélő személy áll. Nem egyszerűen az emberek a vizsgálódás tárgyai. Saját szubjektív világlátásuk, énészlelésük és önértékelésük fogalmaival kell leírni és megérteni őket. „Ki vagyok én?"-hangzik a központi kérdés, mellyel minden ember szembenéz. A pszichológusnak az egyén társává kell válnia, hogy megtudja, hogyan próbál meg az egyén választ adni erre a kérdésre; társnak kell lennie az egzisztenciális jelentés keresésében.
2. Az emberi választás, kreativitás és önmegvalósítás jelentik a vizsgálódás elsődleges témáit. A humanisztikus pszichológusok elvetik a pszichoanalitikus megközelítést, mert azt gondolják, hogy a megnyomorított személyiségre alapozott pszichológia csak nyomorék pszichológiát eredményezhet. Ugyancsak elvetik a behaviorizmust, azt a pszichológiát, mely a tudatot nélkülözi, és elsődlegesen az alacsonyabb rendű szervezetek kutatásából ered. Az embereket nemcsak olyan alapvető hajtóerők, illetve fiziológiai szükségletek motiválják, mint a nemiség és az agresszió, illetve az éhség és a szomjúság. Alapvető szükségletük, hogy lehetőségeiket és képességeiket kifejlesszék. A pszichológiai egészség kritériuma a fejlődés és az önmegvalósítás, nem pusztán az egokontroll vagy a környezethez történő alkalmazkodás.
3. A kutatási problémák kiválasztásakor a jelentésteltségnek meg kell előznie az objektivitást. A humanisztikus pszichológusok úgy gondolják, hogy a pszichológiai kutatásokat túl gyakran a rendelkezésre álló módszerek határozzák meg, és nem a vizsgálandó problémák fontossága. Úgy érvelnek, hogy a fontos emberi és társadalmi problémákat még akkor is tanulmányoznunk kell, ha ez olykor kevésbé szigorú módszerek elfogadását is jelenti.
4. A személy méltósága a legfőbb érték. Az emberek alapvetően jók. A pszichológia célja az emberek megértése, nem pedig viselkedésük előrejelzése vagy kontrollálása. A humanisztikus pszichológia követői közül sokan még azt is az ember méltóságán esett sérelemnek tekintenék, hogy „kísérleti személyek"-nek nevezzék azokat, akik az emberi személyiség megértésére irányuló kutatásban egyenrangú társaik.
Kliensközpontú terápia
Carl Rogers (1902-1987), akárcsak Freud, a pácienseken végzett munkájára alapozta klinikai elméletét (Rogers, 1951, 1959, 1963, 1970). Nagy hatást gyakorolt rá az a tapasztalata, amit úgy fogalmazott meg, hogy az ember veleszületett tendenciával rendelkezik a személyes fejlődésre, az éretté válásra és a pozitív változásra. Úgy vélte, hogy az emberi szervezet alapvető motiváló ereje az önmegvalósítás - egy késztetés a szervezet minden potenciális képességének kiteljesítésére. A kibontakozó szervezet öröklött korlátain belül próbálja megvalósítani lehetőségeit. A személy nem minden esetben észleli világosan, hogy mely cselekedete vezet személyes fejlődéséhez, és melyik visszahúzó hatású. De ha egyszer az irány világossá válik, akkor az ember a fejlődést, és nem a visszafejlődést választja. Rogers nem tagadja, hogy más szükségleteink, köztük biológiaiak is vannak, de úgy gondolja, hogy azok a szervezet önkiteljesítésre irányuló motívumának rendelődnek alá.
Rogersnek az önmegvalósítás elsőbbségébe vetett hite képezi úgynevezett „nem direktív" vagy kliensközpontú terápiájának alapját. Ez a pszichoterápiás módszer arra épít, hogy - adott körülmények között - mindenki megfelelő motivációval és képességgel bír a változásra, és maga az egyén a legalkalmasabb annak eldöntésére, hogy a változás milyen iránya a legkívánatosabb a számára. A terapeuta szerepe az, hogy mintegy rezonanciadobozként (vagy tükörként) viselkedjék, amikor az egyén saját problémáit kutatja és elemzi. Ez a megközelítés nem azonos a pszichoanalitikus terápia módszerével, amely során a terapeuta a páciens történetét annak érdekében elemzi, hogy feltárhassa a tünet hátterét, és megtervezze a gyógyító lépéseket.
Énfogalom Rogers felfogásában.
Rogers személyiségelméletének központi fogalma az énfogalom (self vagy self-concept). Az évfogalom tartalmazza mindazokat az elképzeléseket, észleleteket és értékeket, amelyek az „én"-t jellemzik: annak tudata, hogy „mi vagyok én", és „mit tehetek". Ez az észlelt éhfogalom ugyanakkor a világ észlelését és a viselkedést is befolyásolja. Az a nő, aki erősnek és kompetensnek érzékeli magát, egészen másképp látja a világot, és másképp is viselkedik benne, mint az, aki gyengének és ügyetlennek véli magát. Az énfogalom nem feltétlenül a valóságot tükrözi: ha valaki időközben igazán sikeres és elismert lesz, magát még mindig kudarcosnak láthatja.
Rogers szerint az ember minden tapasztalatát énfogalma mentén értékeli. Az emberek úgy szeretnének viselkedni, hogy az összeegyeztethető legyen énképükkel. Az énfogalommal nem konzisztens élmények és érzések veszélyt jelentenek, és tudatba kerülésük meggátlódik. Ez lényegében Freud elfojtás koncepciójának felel meg, bár Rogers úgy véli, hogy az ilyen elfojtások sem nem szükségszerűek, sem nem tartósak. (Freud szerint az elfojtás elkerülhetetlen, és az egyén élményeinek bizonyos része mindig tudattalan marad.)
Minél több tapasztalatát tagadja meg az ember, mert azok nem illeszkednek éhfogalmához, annál nagyobb lesz a szakadék énfogalma és a valóság között, és annál nagyobb eséllyel jelennek meg alkalmazkodási zavarok. Akinek énfogalma nem egyezik meg személyes érzéseivel és tapasztalataival, védenie kell magát az igazságtól, mert az igazság szorongást okoz. Ha az eltérés túlságosan naggyá válik, az elhárítás összeomlik, ami súlyos szorongást vagy az emocionális zavarok más formáit idézi elő. A jól alkalmazkodó személy éhfogalma azonban összhangban van gondolataival, élményeivel és viselkedésével: énképe nem túl merev, s új tapasztalatok és gondolatok beépítésével változni is képes.
Rogers elméletének másik fontos tényezője az énideál. Mindannyiunknak van elképzelése arról, hogy milyenek szeretnénk lenni. Minél közelebb van az énideálunk reális énképünkhöz, annál kiteljesedettebbek és boldogabbak leszünk. Az énideál és a reális énfogalom közötti túl nagy eltérés a boldogtalanság és elégedetlenség forrása.
Kétfajta inkongruencia jöhet tehát létre: egyfelől az énfogalom és a valóságészlelés között, másfelől az énfogalom és az énideál között. Rogers kidolgozta a maga hipotéziseit arról, hogyan jöhetnek létre ilyen ínkongruenciák.
Feltétel nélküli pozitiv elfogadás.
Rogers úgy vélte, hogy az emberek valószínűleg akkor egészségesebbek, ha feltétel nélküli pozitív elfogadásban részesülnek. Ez azt jelenti, hogy úgy érzik, szüleik és mások még akkor is értékelik őket, amikor érzéseik, attitűdjeik és viselkedésük az ideálistól elmarad. Amennyiben a szülők pozitív elfogadása feltételekhez kötött - csak akkor értékelik a gyermeket, amikor az helyesen viselkedik, gondolkodik és érez -, a gyermek valószínűleg eltorzítja éhfogalmát. A fiatalabb testvérrel való versengés, a vele szembeni ellenséges érzések léte például természetes, ugyanakkor a szülők helytelenítik a kistestvér bántalmazását, és rendszerint büntetik az ilyen cselekedeteket. A gyermeknek valahogy ezt a tapasztalatot is integrálnia kell énfogalmába. Előfordulhat, hogy a gyermek úgy dönt, hogy rossz, és szégyent érez. Megtörténhet, hogy a gyermek úgy dönt, hogy szülei nem szeretik, és úgy érzi, elutasítják. Az is megeshet, hogy megtagadja érzéseit, és úgy dönt, hogy nem is akarja bántani a csecsemőt. Ezen attitűdök mindegyike az igazság eltorzításával jár. A harmadik alternatívát fogadják el legkönnyebben a gyermekek, ha azonban így tesznek, saját érzéseiket tagadják meg, amelyek azután tudattalanná válnak. Minél jobban rákényszerítik az embereket arra, hogy saját érzéseiket megtagadják és mások értékeit fogadják el, annál kényelmetlenebbül érzik magukat. Rogers javaslata szerint az a legjobb, ha a szülők elismerik a gyermek érzéseinek jogosságát, miközben elmagyarázzák, hogy miért nem elfogadható a testvér bántalmazása.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
