A személypercepció
A mindennapi kommunikációk többsége nem cselekvéssel kapcsolatos, hanem személyek közötti, egymással való viszonyukat érinti, illetve információközlésre irányul. Ebben a tudatos cél gyakran háttérbe szorul. A személyiség szempontjából az ilyen kommunikációkban is feltételezhetünk célt, azt, hogy a másikban rólunk élő képet kedvezően befolyásoljuk, esetleg megváltoztassuk. Ez a törekvés minden interakcióban megnyilvánul. Ismeretlen emberekkel szemben vagy ismerős, de nem szoros kapcsolatban állókkal szemben ezt a törekvést impressziókeltésnek (Goffman) nevezzük, egy kapcsolaton belül ez kapcsolatkialakítási törekvés.
Az impressziókeltés nagyon érdekes kommunikációs folyamat, a kommunikáló személyiségben van egy kép (ugyancsak említettük) önmagáról, és más emberekkel való különféle viszonyaiban ezt a képet igyekszik előtérben tartani. Ez a kép jelzi, hogy ő milyennek tartja magát, és ennek megfelelően milyen bánásmódot, kommunikatív stílust akar, melyik viszonylatformát és annak mely változatát tartja kívánatosnak. Ez a kép nem egyszerre, rövid idő alatt vetül ki a kommunikációban, hanem kommunikációs események sorozata kell hozzá. Ezt részben a metakommunikatív normaajánlatok hordozzák, részben pedig az a mód, ahogyan valaki a kapott normapozíciókra reagál. A kép, az impresszió keltéséhez tehát bizonyos program, algoritmus kell. Ebből bizonyos stratégia következik. A kép a személyiség minden tulajdonságára, jegyére kiterjedhet. Mint a kulturális szignálokkal kapcsolatban említettük, a külső ápolása, a ruházat, a test díszítése, a hajviselet stb. mind azt szolgálja, hogy valamilyen képet keltsen a személyiség a másikban. A kulturális szignálok mellett a kommunikáció egészében is a kép szolgálatában áll. A kulturális szignálok alkalmazása általában nagyon határozottan mutat a kép természetére, a kommunikációban már nehezebb ezt tudatosítani, mert ott ez a szituáció és kontextus függvénye. A kép vagy a nemi szerep képviseletének jellegét fejezi ki, vagy a személyiség természetét, karakterét, vagy pedig az interakciós partnerekhez való viszonyulási készséget. Tehát azt jelenti, hogy valaki férfias vagy nőies, egyenes és becsületes, jóindulatú vagy segítőkész stb. A kelteni szándékozott képben jóformán sohasem fordul elő negatív értékű tulajdonság. Az impresszió szándéka egyrészt lehet tudatos, valamilyen nyílt interakciós célt szolgáló, ilyenkor a személyiség igyekszik akaratlagosan irányítani viselkedését és metakommunikációit. Ez akkor van, ha valakivel célszerűen kapcsolatba akarunk lépni, és a kezdeti impressziókkal el akarjuk érni, hogy a benne rólunk élő kép kedvező legyen, és ennek révén növekedjék az esélye, hogy majd kapcsolatfejlesztő kommunikációinkra kedvező válaszokat adjon, készséget mutasson. Jellegzetesen ilyen nyílt célt jelent, ha valamit el akarunk hitetni valakivel, meg akarjuk győzni. A tudatos cél általában rövid távú taktikát igényel a kommunikációban, hosszabb távon a tudatosság nagyon zavaró, a személyiség inkongruenciája az impressziókeltés során észrevehetővé válik, és éppen ellenkező hatást fejt ki, a másikban a képet negatívvá formálja.
Másrészt lehet a cél tudattalan. Ez a leggyakoribb. A személyiség akkor is valamilyen képet vetít ki magáról, és általában nem spontán önmagát adja, ha ezt nem is tudatosítja, nem is veszi észre. A tudattalan képből már bonyolultabb taktikai mozzanatok következnek, ezzel a személyiség egyfajta magatartási technikát valósít meg. Míg a tudatos cél esetében a cél nem kapcsolódik szervesen a személyiséghez, az öntudatlan "képmutatás" nagyon lényeges funkciót tölt be, az identitás fejlődését, érését segíti elő. A személyiség ugyanis azt az én ideált, azt a szerveződési formát, amilyenné identitását alakítani igyekszik, először kapcsolataiban vetíti ki, másokkal kapcsolatban éli meg, miközben a pozitív visszacsatolás mechanizmusait önmagában is erősíti. Úgy próbál viselkedni, olyan ember benyomását próbálja kelteni, amilyen lenni szeretne. Megpróbálja a kommunikatív tranzakciókban elfogadtatni ezt a képet önmagáról. Az ilyen impressziókeltő viselkedés kezdetben inkongruens, hiszen csak a személyiség egy része azonos vele. Erre jellegzetes példa a serdülők viselkedésében figyelhető meg. A serdülő fiú férfias akar lenni, ez először túljátszott. A váll és a törzs mozgatása a kommunikációkban túlzott, a fej felszegése is inkább demonstratív, mint természetes, a hang erőltetve mélyített stb. Ezt a metakommunikatív viselkedést a serdülő nem szándékosan csinálja, ez "jön" belőle, úgy érzi, hogy neki így kell viselkednie, nem is lehet felhívni a figyelmét arra, hogy ez így nem teljesen jó. Lassanként - de sokszor évek alatt - ez a magatartásminta természetessé válik benne, lecsiszolódik, és tényleg alkalmas lesz a megfelelő impresszió keltésére. Amíg azonban ez be nem következik, a viselkedés inkongruens, a hatásfok kisebb. Persze éppen a serdülőknél a kongruencia nem áll arányban a viselkedésforma sikerével, ha azt a kapcsolatkötés eredményein mérjük, ugyanis a serdülők belső szükséglete a másik nem iránt eleve kedvezőbbé formálja a képet
A tágabb-szűkebb szocio-kulturális környezet és a személypercepció
A szociálpszichológia tudományos módszerekkel vizsgálja, hogyan hatnak a társas és a kognitív folyamatok arra, ahogy az emberek észlelik és befolyásolják egymást, és ahogy viszonyulnak egymáshoz. A szociálpszichológusok más tudósokhoz hasonlóan szisztematikusan, tudományos módszerek segítségével gyűjtik ismereteiket. Ezek a módszerek olyan tudásanyagot eredményeznek, amely kevésbé van kitéve torzításnak és elfogultságnak, mint hétköznapi ismereteink.
Más emberek fizikai jelenléte, az ismeretek és vélemények, melyeket átadnak nekünk, valamint érzéseink a csoportok iránt, melyekbe tartozunk, mind befolyásolnak minket a társas folyamatokon keresztül - akár társaságban vagyunk, akár egyedül. Észlelésünk, emlékeink, érzelmeink és vágyaink szintén befolyással vannak ránk a kognitív folyamatokon keresztül. A társas és a kognitív folyamatok hatásai nem különállóak; ezek a hatások elválaszthatatlanul egybefonódnak.
Mindenfajta társas viselkedésben, a személyes kapcsolatoktól a meggyőzésen át a világszerte megjelenő etnikai konfliktusokig, a társas és kognitív folyamatok működése nyilvánul meg. Ezen folyamatok hatásainak megértése segíthet abban, hogy felismerjük az emberek viselkedésének okait, ami segíthet fontos társadalmi problémák megoldásában is.
Az észlelő személy intellektuális jellemzői
A személyészlelést lehetővé tevő előfeltevések a nyugati kultúrában két készletből táplálkoznak. Az egyik készlet a társadalmi-kollektív meghatározásokat tartalmazza, a másik az individualitás észlelését teszi lehetővé. Bourdieu hívta fel a figyelmet arra, hogy a társadalmi meghatározások magát az emberi testet sem hagyják érintetlenül. Testünk jelzések tárháza, melyek "értelmüket és értéküket az általuk alkotott megkülönböztető jelek rendszerében elfoglalt helyüktől nyerik, mely rendszer a társadalmi pozíciók rendszerének megfelelő leképezése... Egyetlen jel sem »pusztán« fizikai jelzés. A szájrúzs színét és vastagságát vagy egy mimikai gesztust csakúgy, mint az arc vagy a száj rajzát közvetlenül egy társadalmilag jellemzett »erkölcsi arculat«, vagyis »közönséges«, illetve »disztingvált«, természetükből fakadóan »természetes«, illetve természetükből fakadóan »pallérozott« lelkiállapotok jelölőiként értelmezik."
A "társadalmi anatómia" persze sosem teljes. A test megítélhető tulajdonságai végül is a társadalmi öröklődés logikájától függetlenül biológiailag öröklődnek, s a személyészlelés drámai konfliktusai rendszerint onnan erednek, hogy a társadalmi meghatározás értéktartalma (mely korántsem szűkíthető le osztálykategóriákra) konfliktusba kerül a testi meghatározottság értéktartalmával. Ez a gazdagság és szépség oly gyakran megelevenített konfliktusa.
Az eleven emberi test nemcsak a társadalmi osztály-hovatartozás, hanem a nemi, a faji, az életkori, a regionális, a nemzeti hovatartozás mentén is szert tesz jelzésekre, azonosítási támpontokra, melyek kategorizációs úton teszik lehetővé a hovatartozás észlelését.
Hogy egyáltalán mi minősülhet másik személynek, az sem egyértelmű, ha nem történetileg kulturálisan meghatározott, interszubjektíven érvényesnek tartott megállapodás függvényében jelentkezik. Goffman szellemes dimenzióanalízise alapján a megismerés négy lehetséges alaptípusát különíthetjük el, melyből két alaptípusra a tárgyi világ észlelésére vonatkozó törvényszerűségek a jellemzők, két alaptípusra pedig a személyekre vonatkozó törvényszerűségek illenek.
Az észlelő önmagához való viszonya
Az egyik alaptípus esetében a személyre vonatkozó észlelet adekvát az észlelet alapját képező valósággal. Valóban személlyel van dolgunk. A hétköznapi életben rendszerint ez a megszokott, de távolról sem mindig.
A második alaptípus az előző cáfolata. Ilyenkor az észlelet nem adekvát az alapjával.
Személlyel van ugyan dolgunk, de nem személyként definiáljuk. Goffman gondolatmenetébe belegondolva ugyanis rámutathatunk, hogy a személyészlelés történeti-társadalmi termék. A nem személyként észlelt személy (non-persora) az ókori szabad-rabszolga nem alakul ki viszony, majd a középkori rendek képviselői között létesülő érintkezés jellegzetes terméke. Ugyanígy a mai előítéletesség egyik tünete a dehumanizációnak nevezett észlelési stratégia, melynek során az előítélettel sújtott csoportoknak nemcsak a teljesértékűségét, hanem nembeli értelemben vett ember voltát is kétségbe vonják. Hasonló helyzetet tapasztalunk az öregekkel, a halálos betegekkel kapcsolatos társadalmilag érvényes észlelési mintákban. Itt is objektíve személyként létező embereket száműznek a nem személyi létbe, mintegy élőként halálra ítélve őket. Goffman nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy „személynek lenni" minden ember természetes, veleszületett joga, és ahol relativizálódnak a személyi létre való jog keretei (elmebetegek, értelmi fogyatékosok, stigmatizáltak, hátrányosan megkülönböztetett kisebbségek stb. esetében), ott a dehumanizációs gyakorlat végül szociális ráhatás is létében fenyegeti a társadalmi konszenzust, a társadalom tagjait összefűző bizalmat.
A harmadik alaptípus ugyancsak inadekvát viszonyt hoz létre az észlelet és tárgya között, csakhogy itt az anatómiailag nem személyként létező személyként tűnik fel. Rituális kontextusokban gyakran személyeknek járó tisztelettel öveznek tárgyakat, szobrokat, képeket azonosítanak viselőjükkel, s a tárgyak terhére elkövetett sérelmeket ugyanúgy megtorolják, mintha azokat személyek szenvedték volna el. Gyermekekkel is megesik, hogy személyészlelési mintáik kidolgozatlansága folytán személynek nem minősülő objektumokat személyként fognak fel. Alkohol, kábítószer hatása alatt, téveszmés elmebetegségekben szintén gyakran előfordul, hogy a tárgyi világ különböző mozzanatai, jelenségei személyi státust nyernek a szemlélő számára.
A Pygmalion jelenség utal a kapcsolatzavar sajátos kifejeződésére, a bábnak mint partnernek az elfogadására, melynek drámai példáját látjuk Fellini Casanova című filmjében. Hasonló - ugyancsak kóros, ám mai - példa, amikor férfiak a televízió bemondónőinek képébe lesznek szerelmesek. E fejlemények mögött a társsal szemben támasztott korlátlan manipulációigény lappang, melyet valódi személyek aligha lennének képesek kielégíteni és elviselni.
A személypercepció összetevői
Az első benyomások nyersanyagát az emberek kinézete és tettei szolgáltatták. A fizikai megjelenés sokat elmond az emberek személyiségéről és preferenciáiról, csakhogy e jeleket saját hiedelmeinken átszűrve értelmezzük. Ezek a jelek csak azért informatívak, mert úgy hisszük, hogy a megjelenés és a viselkedés személyiségvonásokat, preferenciákat, életstílust tükröznek.
Az emberek jellemvonásaira, másokhoz fűződő kapcsolataira vonatkozó tudásunk a kognitív reprezentáció egy formája. Ez a fogalom olyan tudás együttesre utal, melyet az egyén a memóriájában tárol. Kognitív reprezentációnk van helyzetekről, emberekről és társadalmi csoportokról. Kognitív reprezentáció például az a tudásunk, hogy jellegzetesen ugyan zajlik egy gyerek születésnapi partija. Kognitív reprezentációk az egyes emberekről kialakított benyomásaink, s a különböző foglalkozások, nemzetiségek és etnikai csoportok képviselőire vonatkozó hiedelmeink is azok Mivel ez a megőrzött tudás gyakorlatilag minden társas hiedelmünket és viselkedésünket befolyásolja, a kognitív reprezentáció változatos típusainak hatását írjuk le fejezetünk első részében. A szöveg arra a tudásra koncentrál, mely irányítja első benyomásunk kialakulását másokról: a személy megjelenésének, viselkedésének aspektusaira, melyek egyedi reprezentációkat idéznek fel, és a személyes jellemvonások fajtáira, melyek a személy megjelenésének és viselkedésének ezen aspektusaihoz kapcsolódnak.
A személyészlelés folyamata
A külső fizikai megjelenést, a nem verbális kommunikációt és a nyílt viselkedést is beleértve, mások észlelése az észrevehető jelek értelmezésével kezdődik. Különösen erős hatást gyakorolnak a kiugró, és így az adott kontextusban figyelemfelkeltő jelek.
Ezeknek a jeleknek önmagukban nincs jelentésük, de meglévő tudásunk vagy az emberekkel, a viselkedéssel, a vonásokkal és a társas helyzetekkel kapcsolatos kognitív reprezentációink fényében értelmet nyernek. A jelzések értelmezésekor legvalószínűbben azt a reprezentációt használjuk fel, amelyik a jelzéssel összekapcsolódik (asszociálódik), vagy amelyik éppen hozzáférhető, és könnyen szembeötlik. A hozzáférhetőség a személy elvárásaiból, motívumaiból, hangulatából, a helyzet kontextusából vagy a reprezentáció gyakori aktivációjából eredhet.
Az emberek gyakran hoznak megfelelési (korrespondáló) következtetéseket, amikor feltételezik, hogy mások olyan belső minőségekkel rendelkeznek, amelyek megfelelnek megfigyelhető viselkedésüknek. Valójában az emberek gyakran még akkor is korrespondáló következtetéseket hoznak, amikor a viselkedés ténylegesen a körülmények számlájára írandó. Ezt a jelenséget megfeleltetési torzításnak nevezik.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
