A normalitás összetevői: hatékony valóságészlelés; önismeret; a viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége; önértékelés és elfogadás; érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége; alkotóképesség.

Az egyén lelki életének sajátos összjellege; a külső és belső tényezők kölcsönhatásának eredményeként kialakult tulajdonságok integrációja, összerendezett egysége, amelyek a társadalmi viszonyokhoz való állandó alkalmazkodás során tevékenységben nyilvánulnak meg, és ebben alakulnak és fejlődnek.

Ha az ember végiggondolja az életét, felismer olyan személyes viselkedési mintákat és stílusokat, melyek mindig is személyisége részének tűntek. Például mindig szégyenlős volt, vagy állandóan halogatta a dolgait, de vannak olyan tényezők is, melyek változtak az idők folyamán. A személyiség folyamatossága és változása közötti összjáték megértése a személyiség- és fejlődéslélektannak is alapvető feladata.

A valóságot gyakorlatiasan észlelik és jól tűrik a bizonytalanságot; olyannak fogadják el magukat és másokat, amilyenek; spontán módon gondolkodnak és viselkednek; inkább a problémákra, mint önmagukra összpontosítanak; jó humorérzékük van; kreatívak; törődnek az emberiség jólétével; mélyen átélik az élet alapélményeit; erős és kielégítő kapcsolatokat alakítanak ki inkább kevés, mint sok emberrel; objektív nézőpontból képesek az életre tekinteni.

Az egyénnek az a képessége, hogy fenntartsa énjét és annak funkcióit az érzelmi zavarok elkerülése és a külvilághoz való alkalmazkodás érdekében.