A személyiség kialakulását alapvetően meghatározó tényezők
A genetikai adottságok meghatározzák az élethez szükséges adottságainkat, melyek kibontakozásához hozzájárul az érés és a fejlődés. Ezt a témát bővebben a fejlődéslélektan tanulmányozása során ismerjük meg, a következő fejezetben. A környezeti hatásokat, ezek közül is kiemelve a személyiségfejlődés szempontjából fontos tényezőket vizsgáljuk meg. Számos megfigyelés bizonyítja, hogy a csecsemő számára saját maga és a külvilág még nem határolódik el. A látótérben megjelenő tárgyak még nem különböznek abban, hogy kihez tartoznak: saját keze és a felfüggesztett csörgő, amit a légmozgás lenget, egyaránt meghitt és idegen. Ő maga ismeretlen hatások kiszolgáltatottja, de ugyanakkor az érzékleti élményt mintha ő idézné elő. Az eltűnt tárgyat nem az eltűnés, hanem a megjelenés helyén keresi, mintha fejmozdulata vagy odanézése újra előidézhetné a jelenséget. Még évekkel később is, ha azt akarja, hogy partnere kinyissa a száját, ő maga nyitja ki a sajátját. A csecsemőnél nincs még enyém és nem enyém. A fölé hajló anyai arc se külső, tőle független valóság. Az anya-gyerek kapcsolat kezdetben valódi szimbiózis. Születéskor csak a szomatikus köldökzsinórt vágják el, hosszú hónapokba telik, amíg a „pszichikus” fokozatosan felszívódik.
Az éntudat genezisében, az énnek a diffúz mezőből való kitagolódásában döntő szerepe van a testséma kialakulásának. Ehhez a motorikus tapasztalatok segítenek hozzá.
A továbbfejlődésben, a magunkról való tudásnak énképpé szerveződésében a szociális környezeté a döntő szó. Ahhoz, hogy az „én” létrejöjjön, a „másik”-kal való interakció szükséges.
Hogy saját magunkról mint szomatikus valóságról képünk legyen, ahhoz az kell, hogy időnként tükörbe nézzünk. Saját énünkről, mint pszichikus valóságról is, döntő mértékben „tükörből” szerzünk információkat: szociális tükörből, azaz embertársainknak megnyilvánulásainkra adott reakcióiból. Ezt az összefüggést MEAD ismerte fel elsőként.
Aki mindig segítséget, tárt ajtókat, csodálatot kapott környezetétől, ennek megfelelően értékeli önmagát. A negatív önértékelés (kisebbrendűségi érzés) eredete ugyanígy a szociális környezet attitűdjében keresendő.
Nem nehéz felismernünk ennek az összefüggésnek pedagógia jelentőségét. Aki környezetétől sorozatosan azt kapja, hogy „buta vagy, kiállhatatlan vagy, tehetségtelen vagy”, annak komoly esélye van arra, hogy valóban azzá legyen. Ugyanakkor alig képzelhető el a képességek vagy a pozitív jellem kibontakoztatásához dinamikusabb hatás, mint ha valakiben bízik a környezete, ha viselkedése ellenére értékesnek, „alapjában”, „szíve mélyén” jónak tartja. Az „új ember kovácsának”, MAKARENKÓ-nak pedagógiai magatartását legjobban éppen ez jellemzi.
A szülők által a gyermek elé tartott „szociális tükör” verbálisan nem mindig ennyire kifejezetten megfogalmazott, mint a fentebbi fejtegetésben. Ehelyett többnyire bátorító-megengedő szülői vagy tiltó-korlátozó nevelői magatartással találkozunk.
A bátorító-megengedő szülői magatartás egyben pozitív szociális tükör is, mert kifejezi, hogy megbízunk a gyermekben, ügyesnek, okosnak, önállónak tartjuk. Ezzel tehát pozitív énkép kialakulását segítjük elő. A tiltó-korlátozó magatartás pedig negatív szociális tükör, hiszen azt fejezi ki, hogy a gyermek még megbízhatatlan, kicsi, félteni kell, nem képes önálló, a felnőttek által nem ellenőrzött cselekvésre. Ez negatív énképet kialakító, negatív szociális tükör.
A pozitív illetve negatív énkép hatása a további személyiségfejlődésre könnyen elgondolható.
A pozitív énkép önbizalmat ad, nemcsak a cselekvésre, hanem a felelősségvállalásra is a viselkedésért. Kialakul a belső kontroll attitűd. A negatív énképű gyermek nem bízik önmagában, segítséget és a felnőttek, az okosabban és az ügyesebben ellenőrzését igényli: külső kontroll attitűd alakul ki nála.
A végeredmény: az énerős, tetteiért felelősséget vállaló, szuverén felnőtt, illetve az éngyenge, „mit szólnak hozzá mások” beállítottságú, határozatlan ember.
A nevelési hatások
A szocializáció, tanulási folyamat, a megszületéstől a halálig tart., olyan folyamat amely során az egyén elsajátítja a társadalom normáit, szokásait, a társadalmi együttélés szabályait. Az egyén ebben a folyamatban fejlődik, változik, formálódik. A tanulási folyamatban a legfontosabb közvetítő a család, aztán következik az iskola, a munkahely baráti közösségek. A tanulás mindig felgyorsul, ha az egyén új környezetbe kerül, mert újabb és újabb elvárásoknak kell megfelelnie. A személyiségfejlődést akkor tarthatjuk optimálisnak, ha az egyek fokozatosan - és tartósan - képessé válik arra, hogy képességeit és alkotó potenciálját egyre magasabb szinten és társadalmilag értékes módon érvényesítse. Ehhez a következőkre van szükség: el kell sajátítania a szociális és tárgyi környezetben legmegfelelőbb magatartásformákat és ezzel párhuzamosan - vagy részben éppen ezen keresztül - szociális és tárgyi környezete jelentésrendszerét, ill. „értékrendjét"; meg kell tanulnia - ki kell alakítania - önmagának mint önálló lénynek a jelentését: és mindezekkel együtt, ill. mindezek nyomán ki kell alakítania önszabályozó funkcióit.
A viselkedés- és jelentéstanulásnak, valamint az „én" kialakulásának és az önszabályzó funkciók megjelenésének a fent jelzett folyamatai többnyire szorosan egybefonódnak, szinte lehetetlen őket szétválasztani, melyek:
1. a szociális magatartásformák elsajátításának fő mechanizmusai: az utánzás, empátia és azonosulás (identifikáció) jelenségeit és a szociális értékek jelentésalakulásra gyakorolt hatása;
2. a kíváncsiságkésztetésből és a „hatékonyság-" (kompetencia) késztetésből fakadó aktivitás jellemzői, ill. az énkép alakulására gyakorolt hatása;
3. az önszabályozó funkciók kialakulásának folyamata és e funkciók jellemzői
Az egyéniség
A genetikai és környezeti tényezők nem egymástól függetlenül hatnak az egyénre, hanem a megszületéstől kezdve összekapcsolódnak. A gyermek genotípusát és a környezete közötti kölcsönhatást a szülők génjei és környezete biztosítja. a személyiségbeli jellemzőknél, különbségeknél a temperamentum jellemzői játszanak szerepet. Vannak biológiai jellemzők, amelyek abban játszanak fontos szerepet, hogy egyedivé, másoktól különbözővé tesznek bennünket. Ezek közül legfontosabb a genotípus, melyet szüleinktől génjeitől örököltünk és jellemzőek ránk nézve. Pl. az újszülött gyermek rendelkezik olyan jellegzetességekkel, mint temperamentum, vagy hangulattal kapcsolatos személyiség jellemzők, amelyeket részben a genetikai tényezők határoznak meg, részben a környezet.
Genetikai örökség eredménye az egyén emocionalitása, szociabilitása, aktivitása is. A korábban már jelzett ikerkutatások bizonyítják, hogy a külön nevelt egypetéjű ikrek személyiségjellemzői jobban hasonlítanak, mint a kétpetéjűek, mert genetikailag hasonlóbbak egymáshoz. Legnagyobb az örökletesség a képességek és az intelligencia esetében tapasztalhatók. A temperamentum alakulása az egyén genotípusa és a környezet kölcsönhatásának következményeként jelentkezik.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
