Izoláció és annuláció
Olyan esetekben, amikor túlságosan kellemetlen lenne szembenézni a külső valósággal, a személy letagadhatja annak létezését. A halálosan beteg gyermek szülei még a diagnózis és a várható következmények teljes ismeretében is elutasíthatják annak beismerését, hogy bármilyen súlyos probléma létezne. Mivel nem képesek elviselni a valósággal való szembenézés okozta fájdalmat, a tagadást választják elhárító mechanizmusként. A tagadás kevésbé szélsőséges formáit olyan személyeknél láthatjuk, akik konzisztensen semmibe veszik a kritikát, nem képesek észlelni azt, hogy mások haragszanak rájuk, vagy azoknál, akik nem hajlandók tudomásul venni semmilyen olyan jelet, amely arra utal, hogy a házastársuk megcsalja őket.
Néha jobb letagadni a tényeket, mint szembenézni velük. Egy súlyos válságban lévő embernek a tagadás időt adhat ahhoz, hogy fokozatosan fogadja el a szörnyű helyzetet. Például egy agyvérzéses vagy gerincsérült beteg teljesen feladhatná, ha tökéletesen tudatában lenne állapota súlyosságának. A tagadás által nyújtott remény viszont életben tarthatja. Súlyos harcokban részt vett vagy fogságba esett katonák beszámolóiból tudjuk, hogy a halál lehetőségének tagadása segítette őket a túlélésben. Az ilyen helyzetekben a tagadásnak valóban adaptív értéke van. Másfelől azonban a tagadás negatív oldalai nyilvánvalóak olyan esetekben, amikor az emberek halogatják, hogy felkeressék orvosukat. Ha egy asszony letagadja például, hogy a mellében lévő csomó rákos lehet, esetleg túl későn kap orvosi segítséget.
Kompenzáció és azonosulás
A racionalizáció nem azt jelenti, hogy valaki „racionálisan cselekszik", hanem azt, hogy logikailag vagy társadalmilag kívánatos motívumok segítségével olyan színben próbálja feltüntetni tényleges cselekedeteit, mintha valóban racionálisan cselekedett volna. A racionalizáció kettős célt szolgál: egyfelől csökkenti a cél elérésének meghiúsulása miatt érzett csalódásunkat („tulajdonképpen nem is akartam azt a dolgot igazán"), másrészt elfogadható motívumokat kínál viselkedésünk igazolására. Ha impulzívan cselekszünk, vagy pedig olyan motívumok alapján, amelyeket még önmagunknak sem ismerünk be, akkor az ilyen cselekedeteket racionalizáljuk, hogy viselkedésünket kedvezőbb színben tüntessük fel.
Miközben a „jó okot" keresik az „igazi ok" helyett, az emberek számos mentő körülményt találnak viselkedésük igazolására. Az ilyen mentségek rendszerint valóban kézenfekvőek; mindössze nem a teljes igazságot jelentik. Az olyan kijelentések, mint „a szobatársam nem ébresztett fel időben", vagy „annyi más dolgom volt még", akár még igazak is lehetnek, csak éppenséggel nem a valódi okai annak, ami miatt az adott személy nem végezte el a kérdéses cselekvést. Ha valaki valóban meg akar csinálni valamit, akkor az beállítja az ébresztőórát, vagy talál időt a dolog elvégzésére.
Az intellektualizáció lényege az, hogy a személy oly módon próbál meg elhatárolódni a stresszhelyzettől, hogy absztrakt, intellektuális fogalmakban kezeli azt. Az elhárításnak ezzel a módjával gyakran élnek olyan emberek, akiknek a napi munkájuk során élet-halál kérdésekkel kell szembenézniük. Az emberi szenvedéssel állandóan szembesülő orvos nem engedheti meg magának, hogy minden egyes beteggel érzelmileg azonosuljon. Sőt az orvosnak szüksége van az érzelmi elhatárolódás egy bizonyos fokára, hogy a dolgát jól végezhesse. Az intellektualizációnak ez a formája csak akkor jelentkezik problémaként, ha olyan uralkodó életstílussá válik, melynek hatására a személy már mindenfajta érzelmi élménytől elszigeteli magát.
Projekció és reakcióképzés
A projektáló személy a benne felgyülemlett indulatot a külvilágra vetíti., azaz externalizáció történik.A projekció tehermentesít az indulatok okozta belső feszültségtől. A leválás korszakában jelentkezik ez az elhárító mechanizmus. Veszélye a személy számára: sértődékenység, szenzitivitás (a kákán is csomót keres), előtérbe kerül a szubjektivitás, én-központú élményfeldolgozás jellemzi. A reakcióképzés ellentétbe fordítást jelent, azaz az elhárított indulattal ellentétes érzést hoz létre. Általában azonban az adott érzelemnél, kilóg a lóláb, ugyanis túlzottan pozitív érzelmeket produkál az egyén.
Elaboráció.
Az elaboráció pozitív elhárító mechanizmus, azaz alkalmazkodás szempontjából előnyös, mert a személy alkalmazkodóképessége és általában a képességei magasabb szintre emelkednek.
Az ID-ben megjelenő tiltott vágyakat nem kóros irányba dolgozza fel, hanem úgy, hogy a személyisége fejlődik általa. Társadalmilag megbecsült cselekvésmódokat alkalmaz a személyiség.Négy szinten zajlik:
1. Képi áttétel és fantázia. Az elhárított vágyat fantáziában jelenítjük meg, melynek az a haszna, hogy szemléletessé válik, külsővé lesz, így objektívvá válik, melyet objektívan lehet elemezni. Például relaxációs gyakorlat során feleleveníti a problémahelyzetet az ember.
2. A feladat megnehezítése. 7-10 éves gyerekeknél figyelték meg, hogy ha a gyereknek nem tetsző feladatot megnehezítik, oldja a számára elviselhetetlen feszültséget, hatására teljesítmény emelkedés figyelhető meg.
3. Intellektuális ráirányulás. A személy a számára kellemetlen dolgot behatóan tanulmányozza. Intellektuális haszna a készségek, képességek fejlődése.
4. Szublimáció. Az ösztönfeszültségeket társadalmilag hasznos célok létrehozására használják. A legmagasabb szintű mechanizmus, amelyben átdolgozódik a feszültség és nem tér vissza. A konkrét problémát magasabb szintre emeli, ezáltal hasznosabb célt képvisel, nagyobb összefüggésekben kívülről látja, így a probléma rejtett jelentését is megérti. Művészi tevékenység és intellektuális munka az, melyben megnyilvánul a szublimáció.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
