A klasszikus kondícionálás
A klasszikus kondicionálást I. P. Pavlov, orosz fiziológus fedezte fel a századfordulón. Kísérlete nagyjából a következőképpen zajlott. Ha az éhes kutyának eleséget (húst) adunk, nyálazni fog. Most tetszőleges ingert (csengő, metronóm, hangvilla hangját, fényt), amelynek semmilyen hatása nincs a nyálelválasztásra adjunk az eleséggel egy időben vagy azt 1-2 másodperccel megelőzően. A hang + eleség együttes megfelelő számú ismétlése után a hang önmagában is nyálazást vált ki. Pavlov az előbbit - az inger és a reakció stabil, öröklött kapcsolatát - feltétlen reflexnek, az utóbbit feltételes reflexnek nevezte el. A feltételes reflex nem egyéb, mint egy (feltétlen) reflex hozzákapcsolódása valamilyen semleges ingerhez. Kialakulásához az kell, hogy a tanulás vagy gyakorlás során alakalom adódjék arra, hogy egy új, eddig közömbös inger (a későbbi feltételes inger) időben egybeessen vagy 1-2 másodperccel megelőzve azt, időben találkozzon a feltétlen inger hatásával. Ilyenkor az új tényező beépül a stabil kapcsolatba. A kialakulás folyamatának neve a társítás vagy kondicionálás.
Elhárító jellegű társítás
Az elhárító vagy védekezési feltételes reflex akkor alakul ki, ha valamilyen feltételes ingert fájdalmas vagy kellemetlen feltétlen (védekező reflexet kiváltó) ingerrel - pl. áramütéssel, a tartózkodási hely vízzel való elárasztásával, a száj belsejét izgató híg sósavval ismételten társítunk. Ennek eredménye, hogy a feltételes inger meghatározott idő után önmagában is képes azt a védekező reakciót kiváltani, amelyet korábban a fájdalmas inger okozott. Általában a feltételes és a feltétlen inger társításainak száma határozza meg a kialakult új kapcsolat erősségét. (Pl.: a társítások számától függően nő az önmagában adott feltételes hangingerre a nyálelválasztás mennyisége.) Azonban néha akár egyetlen társítás után is kialakulhat feltételes kapcsolat, különösen akkor, ha a feltétlen inger nagyon erős feltétlen reakcióval jár együtt. Például bénító erejű áramütés fénnyel való társulása egyetlen alkalommal elég ahhoz, hogy a kutyánál a fényre feltételes "félelmi" reakciók jelenjenek meg. Az ismételt társításon túl a kondicionálás fontos tényezője a feltételes inger és a feltétlen inger közötti idői viszony. Leghatásosabb természetesen az, ha a két inger időben egybeesik, de bizonyos esetekben jóval megelőzheti, sőt követheti a feltételes inger a feltétlen ingert. Az idői viszony elemzése azért volt nagyon fontos, mert rámutatott arra, hogy a feltételes inger döntő szerepe a figyelmeztetés, felszólítás a várható eseményre, azaz a feltételes inger "jelzőinger". A kioltásnak nevezett eljárással - ekkor a feltételes ingert önmagában, a kapcsolatot "megerősítő" feltétlen inger nélkül adják többször egymás után - teljesen megszüntethető a már kialakult - és azért időleges vagy ideiglenes - kapcsolat. A feltételes reflex azonban nem tűnik el az idő múlásával, nem lehet csak egyszerűen "elfelejteni". A kondicionálás további fontos jellemzője a generalizáció és a diszkrimináció. Egy sajátos ingerre kialakult feltételes választ, az eredeti ingerhez hasonló, más ingerek is kiváltják. Azaz az "ingerek általánosulnak" a válaszoló viselkedés szempontjából. Ezt nevezzük generalizációnak. A kondicionálás természetes velejáróját, a generalizációt nem tarthatjuk önálló jelenségnek. Ahhoz, hogy a feltételes reflex kiváltásában csak "szűk terjedelmű" ingerek legyenek hatékonyak, egy további lépés is szükséges: a megkülönböztető tanulás, a diszkrimináció (vagy differenciáció) folyamata.
A meghatározott választ automatikusan váltja ki, vagy hívja elő az inger.
Az automatikus válaszreakció maga a kioltó inger. Pl.: A kiskacsáknál a követési reakció. Az embernél a nem akaratlagos működések: pl: reflexek
Az operáns kondícionálás
Az operáns tanulás kulcsfogalma a megerősítés. Minden megerősített válasz nagy valószínűséggel fog megismétlődni, és mint "tanult" magatartás rögződik. Mindennapi példa rá a csecsemő sírása. A sírás felkelti a gyermek anyjának figyelmét, s következménye vagy eredménye az lesz, hogy az anya felveszi a csecsemőt. Az anya számára a sírás és egyéb körülmények, például az, hogy gyermeke már jó ideje nem evett , jelezni fogja, hogy mit akar a baba. Ha az anya mindig akkor eteti meg csecsemőjét, ha az sír, a csecsemő meg fogja tanulni, hogy akkor sírjon, ha éhes. Ekkor a sírás a megerősített válasz, és a szükséglet kielégítése a megerősítés. A laboratóriumban pontosan vizsgálható ez a fajta tanulási folyamat, amelynek felfedezője egy amerikai pszichológus, Thorndike (1898) volt. Thorndike Pavlovval csaknem egy időben végezte kísérleteit. Az éheztetett állatot egy pedálos nyitószerkezettel ellátott, zárt ketrecbe helyezte, ahonnan az állat jól láthatta a ketrecen kívül elhelyezett kedvenc táplálékát. A táplálék "felfedezésétől" kezdve egyre ingerültebben és türelmetlenebbül szaladgált a ketrecben addig, amíg véletlenül rá nem taposott a nyitószerkezetre, és szabaddá vált ajtónyíláson át hozzá nem jutott a táplálékhoz. A gyakorlással csökkent a ketrecben tartózkodás ideje és a felesleges mozgások száma is. Thorndike szerint itt a tanulás próbálgatások, tévedések és véletlen siker (próba-szerencse) révén jön léte. Ha az állat a tájékozódó mozgások során olyan mozdulatra talál, amelynek eredménye "kielégítő", jutalmazó hatású lesz,akkor ez a mozgás megszilárdul, míg a célszerűtlen, eredménytelen mozgások nem rögződnek. Ez az effektus törvénye. A tanulás aktív viselkedés, aktív cselekvés révén megy végbe, miközben kiválogatódnak a célszerű magatartásformák, és csak a hatás (effektus) által megerősített marad fenn tartósan. Ez az instrumentális vagy más néven operáns kondicionálás lényege. Az operáns kondicionálásnak is két fontosabb változata van, a táplálkozás (ill. pozitív) és a védekező (negatív) változata, és ugyanúgy beszélünk esetében is kioltásról, generalizációról és diszkriminációról, mint a klasszikus feltételes reflexnél.
Operáns viselkedés, akaratlagos, helyzethez igazított.