A gonosztett
Az agresszió meghatározásából következik, hogy a látható testi, lelki, anyagi kár előidézése csak akkor minősíthető agressziónak, ha a kár akarásának láthatatlan előzményéből következik. Bármekkora is a kár, ha előidéződésében véletlen körülmények játszanak közre, agresszióról nem beszélhetünk. A körülmények büntetőjogi megítélését befolyásolhatja, hogy a bekövetkezett kár teljességgel előreláthatatlan körülmény műve vagy gondatlanság következménye, azonban pszichológiailag a kétféle véletlen között nincs különbség, mivel a kárt senki sem akarta. Bármekkora is a természeti katasztrófák, a közlekedési és egyéb balesetek előfordulásakor bekövetkező testi, lelki és anyagi kár, agresszióról nem beszélhetünk.
A gonosztett ténye egyértelműen megállapítható, ha még a tett előtt a cselekvő maga jelenti be, hogy nincs más célja, mint a károkozás, vagy a kár bekövetkezését követően elégedetten utal a céljával megegyező eredményre. A gonosztett öncélú agresszió, amikor is az elkövető, ha egyáltalán indokolja cselekvését, semmi más okot nem hoz fel indoklásként, mint a kár akarását. Ranschburg indulati agressziónak nevezi ezt a cselekvést, melyre az elkövetőt csak az a motívum készteti, hogy a másiknak fájdalmat, kellemetlenséget, sérelmet okozzon. Myers ellenséges agresszióról beszél, amelyet a düh inspirál.
Az öncélú agresszió kiszámíthatatlansággal és félelemmel telíti az egymás közti kapcsolatokat, és ezáltal súlyosan zavarja az együttélést mind a magánélet, mind a közélet terén. Az öncélú agresszió példája a hétköznapi életben a kötekedés, a veszekedés, az áskálódás, a rágalmazás, a basáskodás, a kárörvendés, a hírbehozás, a gúnyolódás, melyek révén a másiknak okozott ártalom láttán érzett kétes örömért cserébe egyesek megmérgezik maguk körül a társas légkört. Alig becsülhető meg a gyermekekkel való agresszív visszaélés nagyságrendje, melynek sok esetben a család a színtere.
Az öncélú agresszió csoportos vagy tömeges megnyilvánulási formája a vandalizmus, a sátánizmus, a pogrom, a lincselés, a lázadás, melyeknek során válogatás nélkül minden elpusztul a társadalomban, ami értéknek számít, legyen az emberi élet, kirakat, könyv, gyermekjáték.
Az instrumentális agresszió
Az öncélú agresszió jegyében történt cselekvések távolról sem fedik le az agresszív cselekvések teljes körét. Továbbá, illúzió arra számítani, hogy az agresszió száműzhető lenne a világból, melyben ily módon csak a Jó számára maradna hely. Az agresszív cselekvések többségét ugyanis a Jó nevében követik el.
Az instrumentális agresszió esetében a kár által képviselt negatív mozzanat eltűnik, elszigetelődik vagy pozitív színben tűnik fel. Az antiszociális cselekedet az ideologikus Jó realizálásának instrumentális kontextusába helyezve pro szociális cselekedetként tűnik fel. A boszniai háború sok kegyetlen megnyilvánulása közül az egyik legnyomasztóbb az ellenséges etnikumhoz tartozó nők megerőszakolása volt, melyre a nacionalista ideológia szolgáltatta a mentséget. Az ideológia szerint az ellenséges etnikumot fizikailag és szimbolikusan is meg kell semmisíteni. Míg a férfiak megölése révén az ellenséges etnikum fizikai megsemmisítése volt elérhető, addig a nők megerőszakolása az ellenfél szimbolikus megsemmisítése eszközének minősült. Az instrumentális agressziót örökké kísérti a kérdés, hogy az ideológiai igazolás képes-e feledtetni az okozott értékvesztést, és a hivatkozott haszon nem kisebb-e, mint az okozott kár.
Az önérvényesítő agresszió
Az individualizmus kifejezetten bátorítja az egyéneket az agresszív fellépésre, ha az megmarad a verseny szabályain belül. Az individualizmus hívei a győztesek kiválasztódásában a legalkalmasabbak megtalálásának módját üdvözlik. A leleményesség, az élelmesség, a rámenősség, a határozottság mind olyan agresszív viselkedésmódok, melyek a teljesítménymotiváció prizmáján keresztül erénynek tűnnek. Az individualizmus kritikusai rámutatnak, hogy a szabályokat rendszerint a győztesek szabják meg, a verseny induló feltételei egyenlőtlenek, és a biológiai szelekció elve nem vihető át a társadalomba.
A diszkrimináció
A kisebbségek ellen irányuló agresszió akár fizikai, akár jogi, akár szimbolikus formát ölt, minden esetben hátrányt eredményez. A hátrány a társadalomban rendelkezésre álló gazdasági javak egyenlőtlen megosztásában, a kisebbségek politikai elnyomásában, valamint kulturális jogaik csorbításában nyilvánul meg. Az utóbbi különösen veszélyes, mivel a kisebbségek létezésének totalitását fenyegeti. Az agresszió ebben az esetben arra irányul, hogy elvegyék a kisebbségektől történelmüket, nyelvüket, s ez végső soron identitásuk elvesztését eredményezheti. A diszkriminatív agresszió igazoló érvrendszerét a kisebbségeket előnytelenül reprezentáló negatív sztereotípiák és előítéletek szolgáltatják.
A feminista diskurzus vezető témája a nők megerőszakolása. Az FBI összegző jelentése szerint míg 1965-ben mintegy 35 ezer esetben vált ismertté nők megerőszakolása az Egyesült Államokban, addig 1985-ben ez a szám 87 ezerre emelkedett. Becslések szerint a tényleges szám ennek tízszerese (Russel 1984). A nőkkel szemben elkövetett agresszió megnyilvánulása a szexuális zaklatás. A megerőszakolást és zaklatást igazoló érvrendszer a nőknek tulajdonított speciális szexuális és pszichés tulajdonságokra utal (például „a nők élvezik, ha kihívóan viselkedhetnek", „asszony verve jó").
A depriváció
A társadalmi egyenlőtlenségek egyes társadalmi csoportokat egész sor gazdasági, politikai és kulturális értéktől megfosztanak. Az értékektől megfosztott, más szóval deprivált csoportok tagjai esetében sorozatos frusztrációra számíthatnánk. Abszolút depriváció esetén a szegény, kiszolgáltatott és alacsonyrendűnek tartott társadalmi csoportok tagjai körében tömegesen nem jelentkezik frusztráció, mivel nincsenek olyan céljaik, amelyek rést ütnének a hátrányos helyzet által teremtett láthatatlan falakon.
Relatív depriváció esetén azonban nyomban megjelenik a frusztráció, s nyomában a status quo felborítására irányuló agresszió. Tocqueville helyesen állapítja meg a forradalmak lélektanáról, hogy az emberek engedelmesen tűrik az elkerülhetetlennek tartott bajokat, amelyek egy csapásra kibírhatatlanokká válnak, mihelyt felsejlik a szabadulás útja.
A relatív depriváció a jobb alternatíva ígéretét magában hordozó igényszint megjelenése révén eredményez frusztrációt. A relatív deprivációt eredményező igényszint két forrásból ered. Az igényszintet egyfelől a saját korábbi teljesítményszinthez való hozzászokás határozza meg. Az elégedetlenség forrása korántsem a kudarc, hanem a siker. A kudarcok halmozódása eredményeként az igényszint leszáll, s ezáltal nem inspirál jobb teljesítményre. A sikerekhez szokott emberek igényszintje ezzel szemben állandóan növekszik, ami további teljesítményekre ösztönzi őket. Az igényszint másik forrása az összehasonlításból ered. Akik maguknál sikeresebbekkel hasonlítják össze magukat, azok frusztrációt éreznek, szemben azokkal, akik a náluk sikertelenebbekhez mérik magukat. Az individuálisan érzett relatív depriváció az irigység, mely az összehasonlítás alapjául választott személy vagy csoport ellen irányuló agresszióra ösztönözhet.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
