Az ösztönző funkciók, tájékozódó funkciók és az értékelő funkciók

Az emberi személyiség természetesen kettős meghatározottságú, nemcsak társadalmi, de természeti (biológiai) tényezők is determinálják. Ez utóbbiak nyilván meghatározott társadalmi feltételek között érvényesülnek. Az emberben az, ami természeti, szubsztancionális egységet alkot a társadalmival. A szervezet, főként az idegrendszer anatómiai-fiziológiai adottságai egyik tényezőként befolyásolják a pszichikai folyamatok, képződmények és tulajdonságok minőségét és színvonalát.
Magának a személyiségnek a belső struktúrájában négy alapvető rendszert különböztetünk meg. Tájékozódó-, ösztönző-, értékelő- és végrehajtó rendszert. Ezek közül az ösztönző és értékelő rendszer alkotja leginkább a személyiség belső magvát. A tájékozódó rendszer inkább a külvilág információinak a felvételét, a végrehajtó rendszer pedig a külvilágra irányuló hatást szolgálja. Mindegyik rendszerben megtalálhatók a már említett folyamatok, képződmények és tulajdonságok.
A tájékozódó rendszerben az alapfolyamatok, illetve pszichikai funkciók: a figyelem, az észlelés, az emlékezés, a képzelet és a gondolkodás. Az ezeknek megfelelő képződmények: az észlelet, a képzet és a fogalom. Míg a fenti megismerési folyamatoknak megfelelő tulajdonságok, az un. értelmi képességek. Ezeknek foglalata, egységes struktúrája: az értelmesség, megfelelő értelmezésben ezt az intelligencia fogalmával jelölhetjük.
Az ösztönző rendszerben a szükségletek és az érdekek indítanak be megfelelő ösztönző folyamatokat, amelyek az emberi cselekvés első mozgatóiként foghatók fel. Ezek alapján képződnek a motívumok és a hajlamok. Mint a személyiség jellemző tulajdonságai jelennek meg az irányulások és az érdeklődés különböző formái.
Az értékelő rendszer az összes pszichés történést belső emocionális értékeléssel kíséri. Ezt a belső értékjelzést az érzelmi folyamatok látják el. Ezekből képződnek a tartós érzelmi állapotok. Az érzelmi élet tulajdonságainak strukturális foglalata a temperamentum.
Az ösztönző és az értékelő rendszer együttes tevékenysége révén alakul ki az egyén motivációs rendszere, amely közvetlen indítója az emberi cselekvéseknek.

A végrehajtó rendszer a külvilágra irányuló cselekvésekben, döntési folyamatokban jut érvényre. A cselekvések nyomán készségek, szokások és ezek rendszerei képződnek. Az akarati tulajdonságok egységes foglalatát a jellemben, mint összefoglaló struktúrában jelölhetjük meg. A cselekvés leginkább emberi formái az alkotó akarati cselekvések, amelyek a tevékenység pszichikai alapját képezik. A pszichikai funkciók, képződmények és tulajdonságok így ismét a tevékenységbe torkollanak. A tevékenység így a személyiségnek nemcsak létrehozója és formálója, de terméke is. A pszichikum ezen a “csatornán” át közvetlen kapcsolatba kerül az objektív társadalmi viszonyokkal és az értékrenddel.

Az egyes belső pszichikai rendszerek tulajdonság-struktúrái: az intelligencia, az irányulások, a temperamentum és a jellem maguk is tulajdonságok egész rendszerét magában foglaló pszichikai struktúrák.

Ezek mellett azonban kialakulnak a személyiségben más jellegű, inkább társadalmi struktúrák. Így az inkább intellektuális gyökerű világkép az ösztönző és motivációs rendszerre épülő: beállítódás és az erősen érzelmi színezetű: meggyőződés. Ezek együttesen alkotják: a világnézetet. E struktúrarendszer legfőbb alapja és összefogója: a személyiség politikai – erkölcsi – esztétikai eszmerendszere, azaz az illető egyén erkölcse, politikai arculata, esztétikai értékrendje.

A személyiség struktúrái, főként a jellem, a világnézet, valamint az erkölcs és a politikum nemcsak szubjektív érték, de más emberek számára objektív érték is és bele tartozik a nagy társadalmi értékrendszerbe. Itt tehát a szubjektum újra átcsap az objektumba és a személyiség mint társadalmi értékhordozó jelenik meg.

Az értékelő, végrehajtó, Én funkciók és az elháritó mechanizmusok

A személyiségnek feltételezett középpontja a saját tudattal bíró én, mely irányítja, elemzi, értékeli önmagát, igyekszik reális képet kialakítani és önmaga fejlesztésére is szolgál.
a.) éntudat - a saját személyiség tudata. Az egyén az éntudatban éli át a személyiség mivoltát, azt hogy ő az emberi társadalomnak egy meghatározott, sajátosan egyedi vonásokkal rendelkező tagja. Az éntudat segítségével képes az ember önmagát másoktól, egész környezetétől elhatárolni, személyiségének egységes és aktív jellegét átélni. Az éntudat 2,5-3 éves kor körül alakul ki. Az én előbb érzéki majd pedig tudati szinten válik külön a környezetében élőktől.
b.) énkép - az énkép a személyiségvonásoknak azon összessége, amelyeket az egyén önmagának tulajdonít. Fejlődésben meghatározó szerepe van az öntudat és az éntudat kialakításának. Az énkép kialakulása és kiteljesedése hosszú tanulási folyamat eredménye. Az énkép a kor előrehaladtával folyamatosan változik, gazdagodik és teljesebbé válik. Az énkép realitásfoka attól függ, hogy a környezet milyen segítséget nyújt, mennyire valós és őszinte visszajelzéseket közvetít az egyén számára. Az énkép minden megnyilvánulást befolyásol. Az énkép magában foglalja a saját testünkről, alkatunkról, külsőnkről, fizikai tulajdonságainkról, képességeinkről, szexuális jellemzőinkről, szellemi kapacitásunkról, tudásunkról, erkölcsi és egyéb normáinkról szerzett ismereteinket. A tárgyilagos, stabil énkép a biztosítéka a többi én-funkció egészséges fejlődésének.
c.) én-ideál - az énkép önmagában nem tölthetné be funkcióját, ha ki-ki nem rendelkezne egy számára leginkább megfelelő viszonyítási alappal ún. eszményi énképpel, vagy más néven én-ideállal, amelyhez az egyén valódi énképét hozzáigazítja, amelynek segítségével önismeretét önnevelés útján is gyarapítja. Az én-ideál siker orientált.
d.) önellenőrzés-önértékelés - az önellenőrzés és az önértékelés egymást feltételező én-funkciók. Az önellenőrzés tudatos odafigyelés, az önértékelés a szerzett tapasztalatok kritikai önmegítélése. Mindkét én-funkció megfelelő működésének alapja a jó önismeret
e.) önnevelés - a személyiségformálás egyik fontos része, a személyiség társadalmi fejlődésének kiegészítője, a nevelési folyamat belső oldala. Önmagunkat nevelni azt jelenti, hogy éntudatunk révén részt veszünk saját személyiségünk formálásában. Az önnevelés a pozitív tulajdonságok kialakítására és elmélyítésére, valamint a negatív sajátosságok, hiányosságok kiküszöbölésére irányul.
Az attitűd valamely személlyel, tárggyal, jelenséggel, szituációval, emberek csoportjával kapcsolatos értékelő beállítódás, amely viszonyítási alapul szolgál, aminek alapján az egyén véleményt alkot, viselkedik, viszonyul. Ismeretében mások viselkedése, véleményalkotása, hozzáállása előre megjósolható, illetve valószínűsíthető.
Az attitűd saját tapasztalatok eredőjeként, illetőleg mások véleményének egyszerű elfogadása, átvétele alapján keletkezik. Tartalmát a tárggyal kapcsolatos ismeretek, a tárgyhoz kapcsolódó élmények és a tárggyal kapcsolatos cselekvésekre való hajlandóságot képezik.
Az attitűd igen mélyen rögzült és rendszerint nem tudatosult képződmény, ezért rendkívül ellenálló mindenfajta változtatási szándékkal szemben. Akkor igazán stabil, ha három összetevője egyensúlyban van. A kibillent egyensúly konfliktusforrássá válik: mást diktál a józan megfontolás és megint mást az érzelem.
Az attitűd funkciói:
1. alkalmazkodási funkció - mely maximalizálja a környezet pozitív hatásait és minimalizálja a negatív hatásokat
2. önvédelmi funkció - az egyén pozitív vonásait erősíti, a negatívakat pedig gyengíti
3. értékkifejező funkció - egyéni értékek megbecsülését hivatott szolgálni
4. ismereti funkció - az egyéni tapasztalatok racionális keretbe foglalását segíti

A személyiségműködés és a jutalom

A személyiségfejlődést akkor tarthatjuk optimálisnak, ha az egyén fokozatosan - és tartósan - képessé válik arra, hogy képességeit és alkotó potenciálját egyre magasabb szinten és társadalmilag értékes módon érvényesítse. Ehhez a következőkre van szükség: el kell sajátítania a szociális és tárgyi környezetben legmegfelelőbb magatartásformákat és ezzel párhuzamosan - vagy részben éppen ezen keresztül - szociális és tárgyi környezete jelentésrendszerét, ill. „értékrendjét"; meg kell tanulnia - ki kell alakítania - önmagának mint önálló lénynek a jelentését: és mindezekkel együtt, ill. mindezek nyomán ki kell alakítania önszabályozó funkcióit.
A viselkedés- és jelentéstanulásnak, valamin az „én" kialakulásának és az önszabályzó funkciók megjelenésének folyamatai többnyire szorosan egybefonódnak, szinte lehetetlen őket szétválasztani. A könnyebb érthetőség kedvéért mégis megpróbáljuk szétbontva, külön elemezni a személyiségfejlődés e fő aspektusait. Ezért külön tárgyaljuk:
1. a szociális magatartásformák elsajátításának fő mechanizmusait: az utánzás, empátia és azonosulás (identifikáció) jelenségeit és a szociális értékek jelentésalakulásra gyakorolt hatását;
2. a kíváncsiságkésztetésből és a „hatékonyság-" (kompetencia) késztetésből fakadó aktivitás jellemzőit, ill. az énkép alakulására gyakorolt hatását;
3. az önszabályozó funkciók kialakulásának folyamatát és e funkciók jellemzőit.
Utánzás, empátia, azonosulás (identifikáció)
A szociális magatartásminták (az emberi egyedre jellemző mozgás- és reakcióformák) elsajátítása elsődlegesen utánzásos tanulással megy végbe.
Mint a tanulás fejezetben már láthattuk, utánzásról akkor beszélünk, ha két élőlény egyike a jelenlévő vagy korábban megfigyelt társ reakciójával azonos vagy ahhoz hasonló reakciót produkál. Közvetlen az utánzás, ha az élőlény a társ által indított mozgást azonnal követi; késleltetett, ha csak passzívan megfigyeli, és egy későbbi időpontban ismétli meg a társ reakcióját.
Megfigyeléses, utánzásos tanulásnak nevezzük, ha a társnál megfigyelt reakció vagy mozgásminta az eredeti helyzethez hasonló helyzetekben - vagy bármikor, ha az élőlény számára szükséges előhívható és alkalmazható.
Az utánzás során tehát jelentést tanulunk. Az utánzás másik haszna, hogy az érzelmeknek a mozgással párhuzamos, automatikus átvétele képessé tesz bennünket arra, hogy „együtt érezzünk" egy másik emberrel, hogy „beleéljük magunkat az ő helyzetébe" stb. A beleérzés, beleélés, együttérzés jelenségét, ill. képességét nevezzük empátiának. Az utánzás-empátia együttese jelentős kommunikatív (közlési) funkciót tölt be: szavak nélkül szerzünk a helyzetről és a társ állapotáról igen fontos információkat.Az utánzott modell által empátiásan közvetített jelzések: rosszallás, harag vagy öröm, elégedettség, ill. az ezeket kifejező mimika, pantomimfika a gyermek számára büntető vagy jutalmazó hatékonyságúak. Azok az események, személyek vagy az a viselkedés, amit a szülő pozitív érzelmekkel nyugtáz, pozitív jelentést nyernek, amiket pedig negatív érzelmekkel, azok negatív jelentést. Ez azt jelenti, hogy amikor a gyerek a szülő magatartásmintáit és érzelmeit utánzás és empátia útján átveszi, akkor egyúttal a szülő értékrendjét és attitűdjeit is magáévá teszi. Ezt az összetett folyamatot, amelynek során magatartásminták, érzelmi állapotok és értékek együttes átvétele történik, identifikációnak (azonosulásnak) nevezzük. Az „aktivitás és a hatására bekövetkező környezeti változás" együttes rögzülése az akarati cselekvés kialakulásában is döntő. Ez abból adódik, hogy a viselkedés következményei célképzetté válhatnak, és ennek révén szándékossá lehet a kezdetben véletlen viselkedés. A gyerek ennek eredményeképpen azt élheti át, hogy viselkedését és helyzetét - valamint ennek következtében közérzetét - nem kizárólag a környezete határozza meg, hanem mindezeket ő maga is képes alakítani. Átéli, hogy mind a környezete, mind önmaga helyzetének és állapotának meghatározásában hatékony lehet. Az aktivációs szint önszabályozásának jutalomértéke mellett az önmaga hatékonyságának átélése képezi a környezeti változást előidéző aktivitás másik motivációs bázisát. Ez utóbbi késztetést „kompetenciamotívum"-nak nevezzük.
A kompetenciamotívum - a környezet átalakítására irányuló belső késztetés - jellegzetesen emberi sajátosság. A személyiségalakulás szempontjából elsősorban azért van kitüntetett szerepe, mert a gyerek annak tapasztalása nyomán, hogy a cselekvései változást eredményeznek, nemcsak általános ok-okozati viszonyt tanul meg, hanem fokozatosan megtanulja önmagát elkülöníteni a környezettől. Eszerint tehát ez a folyamat tekinthető az „évtudat" kialakulásához vezető első állomásnak is. Éppen emiatt rendkívül fontos, hogy ezt a korai életkorban megjelenő motívumot - a gyerek első önállósági próbálkozásait - megfelelően támogassa, és pozitív irányba vezesse a környezet.

A kitartás mozgókép...