A gesztusok felülíró szerepe
Azt a képességet, amivel egy sor, adott körülmény között használt, szájra helyezett kézgesztust pontosan értelmezni tudnánk, csak tetemes időráfordítással és hosszas megfigyeléssel lehet megszerezni. Annyit határozottan állíthatunk, hogy amikor a most említett kéz-, arcgesztusok valamelyikéhez folyamodik az ember, negatív gondolat jár az eszében. A kérdés: milyen negatívum? Kétség, megtévesztés, bizonytalanság, túlzás, félelem vagy merő hazugság egyaránt lehet. A valóban szakszerű értelmezéshez szükséges az a képesség, amelyik az említett negatívumokból kiválasztja a megfelelőt. Ezt legjobban úgy lehet elérni, hogy a szájra helyezett kéz mozdulatát megelőző gesztusokat elemzik, s ennek segítségével oldják meg a kérdést.
Egyik barátom például, akivel gyakran sakkozom, játék közben fülét dörzsöli vagy orrához nyúl, de csak olyankor, ha nem tudja biztosan, mi lesz a következő lépése. Újabban más gesztusait is észrevettem, amelyeket meg tudok fejteni és hasznomra fordítani. Felfedeztem, hogy amikor egy sakkfigurát megérintve jelzem, hogy lépni szándékozom, ő azon nyomban teljes gesztuscsoporttal közli, miként vélekedik tervbe vett lépésemről. Ha hátradől székében és toronysisakot formál ujjaiból (magabiztosság), szinte biztosra vehetem, hogy számított lépésemre, és nyilván el is tervezte már az ellenlépést. Ha száját eltakarja, esetleg orrát vagy fülét dörzsöli, amint valamelyik sakkfigurához nyúlok, akkor kétségei támadtak az én lépésemmel, saját következő lépésével vagy mindkettővel kapcsolatban. Mindez azt jelenti, hogy minél több olyan lépést tudok tenni, amire arcra tett kézgesztussal reagál, annál nagyobb az esélyem a nyerésre.
Emblémák
Kommunikációs kódnak nevezzük azt a jelrendrendszert, amelyben az üzenet közvetítésre kerül. Alapvetően két nagy csoportját különítjük el a kódoknak, mégpedig a nyelvi (verbális) és nem nyelvi (nem verbális) kódokat. Nyelvi kód alatt értendő valamennyi természetes és mesterséges nyelv, míg nem nyelvi kód lehet bármely más jelrendszer, mint testnyelv, zene, tánc, képzőművészet stb. A kód tehát maga a jelrendszer, amelybe ágyazzuk az üzenetet, a csatorna pedig az a mód, ahogyan ez a jelrendszer kifejezést nyer A nyelvi kódban megfogalmazott üzenet például különféle csatornákon juthat el a feladótól a vevőhöz: lehet hangzó beszéd, de lehet írott forma is, vagy mechanikus hangátvitel, mint a morzeírás. A hangjelek ugyanakkor nem feltétlenül emberi nyelvhez kötöttek. A zenén kívül számos más hangi kifejezésforma hordozhat üzenetet: bizonyos törzsi kultúrákban a dobjelzések információértékűek, az autódudálás figyelmeztető jelzés a közlekedésben stb. Az üzenet, információ tehát mind a nyelvi, mind a nem nyelvi kód esetében jelekben manifesztálódik. A jeleknek számos kiváló tulajdonságuk mellett az a sajátosságuk is megvan, hogy - köszönhetően a modern technikának - rögzíthetők és megőrizhetők, vagyis később is felidézhetők. Csakhogy a jelekbe csomagolt üzenet más-más jelentéssel bírhat, attól függően, hogy ki a vevő.
Az, hogy a világ különféle nyelvei milyen hangalakkal jelölnek bizonyos szavakat, fogalmakat, az valójában egy önkényesen kialakított rendszer eredménye. A huszadik század végén egy svájci nyelvész, Saussure (1982) korszakalkotó jelentősége többek között abban áll, hogy tudományos igénnyel fogalmazta meg ezt a jelenséget. A jelölő (signifiant) és a jelzett (signifié) között nincs semmiféle kapcsolat. Annak a hangsornak, és "mutatis mutandi" annak a betűsornak, hogy "tűz" a magyar nyelv önkényesen tulajdonítja azt a jelentést, amit az angol "fire"-rel, vagy a német "Feuer"-rel jelöl. Valójában nincs ok-okozati kapcsolat a jelölt és a jelölésre használt jelek között.
Minden szimbólum jel, de nem minden jel szimbólum. Egyes szimbólum betűk szimbólumokká válnak egy adott nyelvben, ha az a bizonyos nyelv meghatározott tárgyra, személyre vagy fogalomra vonatkoztatja őket. Például a görög r jelenti a summáját valaminek. Léteznek a világon olyan nyelvek, amelyek képszerű szimbólumokat alkalmaznak írásra. Ennek legszemléletesebb példája a modern nyelvek közül a kínai, ahol minden egyes szónak egy-egy képi szimbólum felel meg.
A magyar nyelv csak egyik azok közül a nyelvek közül, amelyek a kód latin ábécét használják az írott nyelv rögzítésére. A világon egy tucat más nyelv használja ugyanazokat a betűket, csak más rendben más hangalakok jelölésére. A magyar nyelv a rendelkezésre álló szókészletét bizonyos grammatikai és szintaktikai szabályok segítségével meghatározott rendszerben használja. Ezt a jelrendszert, a kódot csak akkor tudjuk sikeresen alkalmazni, ha a kommunikációban részt vevők számára a rendszer ismert. Valahányszor egy új nyelvet tanulunk meg, valójában egy új kódot sajátítunk el. A nyelvi kommunikáció során választunk egy kódot, ami lehet az anyanyelvünk, vagy valamely más nyelv, amelyen érintkezni kívánunk.
Üdvözlés kézjellel
| 
Életben maradhat - felfelé mutató mutatóujj
|
Illusztrátorok
A két kar - mintha csak kedvezőtlen helyzet elől próbálna „megbújni" - keresztbefonódik a mellkason. A szabályosan összefont kar általános érvényű mozdulat, amely jóformán mindenhol ugyanazt a védekező vagy negatív magatartást fejezi ki. Megszokott látvány, valahányszor idegenek közé kerül valaki - nyilvános gyűléseken, sorban álláskor, liftben vagy bárhol máshol - tanácstalannak, bizonytalannak érzi magát.
Számos nyilvános előadónak nem sikerült hathatósan közölni mondanivalóját a hallgatósággal, mert nem vette észre azok összefont kar-gesztusát. Tapasztalt szónokok tudják: e gesztus azt bizonyítja, hogy hatásosan működő „jégtörőre" van szükség, amely befogadóbb jellegű testhelyzetre készteti a közönséget. Ha személyes találkozás alkalmával partnerünk összefonja a karját, joggal feltételezhető, hogy olyasmit mondtunk, amivel a másik fél nem ért egyet. Értelmetlen lenne hát tovább érvelni, még ha szóban helyesel is a partnerünk. Az igazság az, hogy a nem-verbális médium nem hazudik - a verbális viszont igen. Célunknak ilyen körülmények között azt kell tekintenünk, hogy megpróbáljuk kideríteni az összefont kar-gesztus okát és befogadóbb jellegű pozitúrára késztetni az illetőt. Ne felejtsük el, hogy amíg az összefont kar-gesztus meglesz, a negatív magatartás is megmarad. A magatartás idézi elő a gesztusokat, és a gesztusok prolongálása a magatartást is változatlanságra készteti.
Egyszerű, de hatásos módszer az összefontkor-pozitúra megszüntetésére tollat, könyvet vagy más valamit nyújtani az illetőnek, mert ilyenkor szét kell engednie a karját, hogy a tárgy után nyúlhasson. Ez nyitottabb testhelyzetet és nyíltabb magatartást idéz nála elő.
Szabályozók
Védőkorlát mögé bújni normális emberi reakció, amellyel már gyerekkorban megtanultuk védeni magunkat. Kiskorunkban szilárd tárgyak - asztalok, székek, bútorok vagy anyánk szoknyája mögé rejtőztünk, valahányszor fenyegetve éreztük magunkat. Ahogy idősebbek lettünk, a rejtőzködő magatartás agyafúrtabb lett, és úgy hatéves korunkra, amikor már nevetséges lett volna a külvilág tárgyai mögé bújni, megtanultuk szorosan összefonni karunkat a mellünkön, ha baljós helyzetbe kerültünk. Serdülőkorunkban sikerült ezt az összefont kar-gesztust kevésbé feltűnővé tenni: kissé lazítottuk karunkat, és a láb keresztbevetésével kapcsoltuk össze e gesztust.
Ahogy idősebbek leszünk, tovább fejlesztjük az összefont kar-gesztust egészen addig, amíg nem lesz mások számára szembeszökő. Ha fél karunkat behajtjuk, vagy két karunkat összefonjuk mellünkön, védőkorlát keletkezik, amely lényegében nem más, mint valamilyen fenyegető veszély vagy nem kívánatos körülmény kirekesztésére irányuló próbálkozás. Egy dolog biztos: ha valakinek nyugtalan, negatív vagy védekező a magatartása, szorosan átfonja melle fölött a karját, hathatósan jelezve, hogy veszedelemben érzi magát.
Tudásszint mérések kimutatják, hogy amikor a hallgató összefonja a karját, nemcsak negatívabb véleményt alakít ki az előadóról, hanem kevésbé figyel is az elhangzottakra. Ezért kell az oktatási központokat karfával ellátott székekkel felszerelni, hogy a jelenlévők ne üljenek összefont karral.
Sokan bizonygatják, hogy az összefont kar kényelmes testhelyzetet biztosít. Bármelyik gesztus kényelmes érzést kelt, ha magatartásunk egyezik vele, vagyis ha valakit negatív, védekező vagy nyugtalan magatartás jellemez, az összefont kar-pozitúra kellemes érzéssel tölti el.
Ne feledjük, hogy a nem-verbális jellegű közlés jelentése nemcsak a közlő, hanem a befogadó számára is érvényes. Hiába érezzük magunkat összefont karral, meredt nyakkal, merev háttal is „jól", ha a befogadó fél negatívan értékeli e gesztusokat.
Hatásjelzők
Hivatalos vagy társadalmi összejövetelen megfigyelhetünk kisebb csoportokat, melyeknek tagjai kivétel nélkül keresztbe tett karral és lábbal állnak. Az is észlelhető, hogy a szokásosnál nagyobb távolságban állnak egymástól, és zakójuk vagy kiskabátjuk rendszerint be van gombolva. Ha megkérdeznénk ezeket az embereket, kiderülne, hogy a társaság egésze vagy egy része nem ismeri egymást. A legtöbb ember ebben a testhelyzetben áll, ha ismeretlen vagy alig ismert egyének közé kerül.
Ezután felfedezhettünk egy másik kis csoportot, melynek tagjai szétnyitott karral, feltárt tenyérrel, kigombolt kabátban, fesztelenül álldogálnak, testsúlyukat egyik lábukra helyezik, míg másik lábuk a többiek felé fordul, ők maguk pedig be-belépnek egymás intim zónájába vagy visszavonulnak onnan. Közelebbi vizsgálódás kideríti, hogy ezek az emberek barátai vagy jó ismerősei egymásnak. Érdekes módon, a szorosan rögzített kar és lábpozitúrát használók arckifejezése lehet ugyan teljesen feszültségmentes, csenghet a hangjuk könnyedén, elfogulatlanul, ám az összefont kar, keresztbe vetett láb elárulja, hogy nem tudnak feloldódni, nincs önbizalmuk.
Ha mi magunk legközelebb egy olyan csoporthoz csatlakozunk, melynek tagjai közvetlen, barátságos hangulatban álldogálnak, mi viszont senkit sem ismerünk közülük, álljunk oda szorosan keresztezett karral és lábbal. A többiek egymás után keresztbe fogják tenni karjukat-lábukat, és mindaddig abban a testhelyzetben maradnak, amíg el nem távolodunk tőlük. Menjünk ekkor arrébb és figyeljük, hogyan veszik egymás után újra fel eredeti, közvetlen pozitúrájukat.
Mihelyt az emberek kellemesen kezdik érezni magukat egy csoportban és megismerkednek annak tagjaival, a mozdulatok íratlan szabálygyűjteményének teljes egészét bemutatják, a keresztbe tett kar és láb védekező pozitúrájától az elégedettség nyílt gesztusáig. Ausztráliaiak, új-zélandiak, kanadaiak és amerikaiak tanulmányozása bizonyítja, hogy a feszültség feloldódásának álló helyzetben lezajló folyamata egyformán megy végbe ezekben az országokban.
1. szakasz: Védekező helyzet, keresztbe tett kar és láb.
2. szakasz: A lábkeresztezés megszűnik, a két lábfej semleges helyzetben egymás mellé kerül.
3. szakasz: A karkeresztezésben felül levő kar kimozdul helyéről, és beszéd közben a tenyér is elővillan, nem is dugják vissza a másik kar alá. Ez a kéz a kar külső részét fogja.
4. szakasz: Az összefont karok szétnyílnak, az egyik gesztikulál, vagy csípőre, vagy pedig zsebbe kerül.
5. szakasz: Az ember jobb vagy bal lábára dől, a másikat előretolja, hogy cipőjének orra az általa legérdekesebbnek vélt személyre mutasson.
Alkohol hatására felgyorsul a folyamat vagy kimaradhat egyik másik szakasz egymást, rendszerint kiegyenesedve, mereven és szorosan préselődnek egymáshoz szemben a védekező helyzet vagy testtartás lazább lábtartásával.
A kar- vagy lábkeresztezés pozitúrájának megrögzött hívei szívesebben hangoztatják, hogy fáznak vagy így érzik kényelmesen magukat, mintsem bevallanák, hogy idegesek, félnek vagy védekező gesztust alkalmaznak.
Egyéni jelzések
Sokan bizonygatják, hogy gesztusaik nem védekező jellegűek, pusztán azért teszik keresztbe karjukat vagy lábukat, mert fáznak - ami gyakran nem más, mint az igazság leplezése. Érdekes megfigyelni a különbséget a védekező testtartás és a didergő ember testhelyzete között. Először is, ha valaki melegíteni akarja a kezét, inkább a hónaljába, mint a könyöke alá dugja, ami viszont a védekező karkeresztezés jellemző mozdulata. Másodsorban, amikor valaki fázik, ölelőbb jellegű mozdulattal fonja át karját a testén, és a két lábát is keresztezi.
A karösszefonás, lábkeresztezés negatív vagy védekező magatartást érzékeltet, és ugyanez a helyzet áll fenn a bokakulcsolás gesztusánál is. Férfiaknál a bokakulcsolást gyakran egészíti ki a térden nyugvó, összeszorított ököl vagy a szék karfáját szorosan markoló kéz gesztusa. A női bokakulcsolás valamicskét eltér ettől: a térdek egymáshoz simulnak, a lábfejek kissé oldalra fordulhatnak, és a két kéz egymás mellett vagy egymáson helyezkedik el a combon .
Amikor a kérdezett személy összezárja a bokáját, gondolatban „ajkát harapdálja". A gesztus negatív magatartás, érzelem, idegesség vagy félelem elfojtását jelenti.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
