A személyiség kontinuitása (folyamatossága), értelmi képességek, érzelmi stabilitás, attitűdök.
A személyiség állandóságának vagy változékonyságának egyetlen hatékony kutatási módszere a longitudinális vizsgálatok. Csupán néhány olyan longitudinális vizsgálatot végeztek, amely viszonylag hosszabb időszakra terjedt ki.
A mindmáig elvégzett két legnagyobb szabású longitudinális vizsgálatot a Kaliforniai Egyetem egyik intézetében (Institute of Human Development) végezték Berkeleyben. A Berkeley nevelési vizsgálat 1929-ben kezdődött azzal, hogy egy 18 hónapos időszak alatt minden harmadik berkeleyi születésű gyermek szüleivel kapcsolatba léptek, arra kérve őket, hogy vegyenek részt a vizsgálatban, mely így végül 248 gyermekre és családjaikra terjedt ki. Az Oakland fejlődési vizsgálat 1932-ben a kaliforniai Oaklandban az általános iskola ötödik osztályába járó gyermekkel kezdődött. A gyermekeket mindkét kutatásban intenzív vizsgálatoknak vetették alá serdülőkorukig, majd a Berkeley-vizsgálat résztvevőit 30, 40 és 50 évesen, az Oakland-vizsgálat résztvevőit pedig 37, 47 és 57 éves korukban ismét felkeresték. Az Institute of Human Development nagylelkűen hozzáférhetővé tette archívumát számos, a világ különböző tájairól érkező kutató számára.
A klinikai pszichológusok egymástól függetlenül a személyiségre vonatkozó megállapítások (Q-tételek) segítségével jellemezték a vizsgálatban részt vett személyeket felső tagozatos korukban (13 évesen), középiskolás korban (16 évesen) és felnőttként (30 vagy 37 évesen). A három személyiségprofilt azután az egyes személyekre vonatkozóan egymással korreláltatták, hogy a személyiség általános kontinuitását felmérjék az említett időszakon keresztül.
Az eredmények szerint a személyiség erőteljes kontinuitást mutatott a korai serdülőkortól a késői serdülőkorig. A serdülők két Q-rendezése közti korrelációk átlaga fiúknál 0,77, lányoknál 0,75 volt. A 16 éves kori és a felnőttkori jellemzések közti korrelációk alacsonyabbak, de még mindig jelentékenyek voltak: férfiaknál 0,56, nőknél 0,54.
A kontinuitás az intelligencia és az intellektuális érdeklődés területén volt a legerősebb. A serdülőkortól a felnőttkorig terjedő időszakban a korreláció a „Jelentős intellektuális képességei vannak" megállapítás vonatkozásában férfiaknál 0,60, nőknél pedig 0,61 volt.
Az elégtelen alkalmazkodást biztositó személyiségminták rögzülése.
Az egyének longitudinális vizsgálatai során rendszerint azt az eredményt találják, hogy a legerőteljesebb folyamatosságot az értelmi képességek mutatják, ezt a személyiségváltozók követik, mint például az extraverzió, érzelmi stabilitás és az impulzuskontroll, végül pedig a politikai attitűdök és az énnel kapcsolatos vélemények (például az önértékelés, az élettel való elégedettség) mérései következnek. Ez utóbbiak 5-10 éves időszak vonatkozásában 0,2 és 0,4 közti korrelációkat mutatnak. Ezek az eredmények érdekes módon szinte párhuzamosak az örökletességre vonatkozó vizsgálatok eredményeivel: a nagyobb mértékű örökletességgel rendelkező vonások általában erősebb kontinuitást mutatnak. Ez arra utal, hogy a mögöttes genetikai alap számos intellektuális és személyiségjellemző időbeli stabilitásához is hozzájárulhat. Általában azonban nem a genotípus az, ami önmagában közvetlenül kontinuitáshoz vezet, hanem a genotípus és a környezet kölcsönhatása. A reaktív, az evokatív és a proaktív interakció folyamatai mind olyan környezet megteremtésének irányába hatnak, ami önmagában is az egyén személyiségének függvénye.
Az ingerlékenység
A férfi vizsgálati személyek esetében a kutatók elsőként a kontinuitás kérdését tették fel: vajon az ingerlékeny fiúkból ingerlékeny férfiak lesznek-e? A válasz: igen. A gyerekkorban kapott dührohampontszámok és a húsz évvel későbbi A-rendezés közti korrelációk megmutatták, hogy az ingerlékeny fiúk később, felnőttkorukban szignifikánsan kevésbé kontrolláltak, ingerlékenyebbek és változó hangulatúak voltak.
A kutatók ezután a személyek foglalkozási történetét vizsgálták meg. A legfontosabb eredmény az volt, hogy azok az ingerlékeny fiúk, akik a középosztályból származtak, az évek múltával egyre súlyosbodó társadalmi státusvesztést szenvedtek el. Kiegyensúlyozottabb társaiknál valamelyest nagyobb valószínűséggel fejezték be hamarabb a formális oktatásban való részvételt, első állásuk státusa szignifikánsan alacsonyabb volt, és középkorukra (40. életévükre) a munkásosztályban született fiúkétól megkülönböztethetetlenné vált. Többségük alacsonyabb foglalkozási státussal rendelkező állással rendelkezett, mint édesapjuk a megfelelő életkorban. Több munkahelyi problémájuk volt, gyakrabban változtattak munkahelyet, és többször voltak munkanélküliek 18 és 40 éves koruk közt.
A gyermekkori ingerlékenység és annak foglalkozási következményei közti általános korreláció kimutatását követően a kutatók a két tényező közti közvetítő útvonalra voltak kíváncsiak. Vajon ezek a személyek azért kerültek-e foglalkozási szempontból hátrányosabb helyzetbe, mert gyermekkori ingerlékenységük egy meghatározott útvonalon indította el őket (összegződő következmények), vagy azért, mert aktuálisan meglévő ingerlékenységük hátrányos helyzetbe hozta őket a munka világában (aktuális következmények)? A kutatók e kérdés megválaszolása céljából egy útvonalelemzésnek nevezett korrelációs eljárást használtak, melynek során az összesített korrelációt elkülönült összetevőkre, útvonalakra bontják. Megállapították, hogy a gyermekkori ingerlékenység alacsonyabb szintű iskolázottsághoz vezet (az ingerlékeny fiúk hamarabb hagyják abba az iskolát), amely azután alacsony foglalkozási státust eredményez. Ezek az eredmények együttesen arra utalnak, hogy az alacsony foglalkozási státus a kora gyermekkori ingerlékenység összegződő következménye, nem pedig a felnőtt aktuális ingerlékenységének következménye. Az ingerlékeny férfiak azért rendelkeznek alacsonyabb foglalkozási státussal 40 éves korukban, mert hamarabb abbahagyták az iskolát.
A gyermekkori ingerlékenység és a munkahelyi problémák közti kapcsolat más mintát követ. Nincs szignifikáns útvonal az alacsonyabb iskolai végzettség és a munkahelyi problémák közt, ám közvetlen szignifikáns útvonal mutatható ki a gyermekkori ingerlékenység és a foglalkozási problémák közt. Ez arra utal, hogy a munkahelyi problémák a felnőtt aktuális ingerlékenységének következményei, nem pedig az alacsonyabb mérvű iskolázottságé. Úgy tűnik, az ingerlékeny férfiaknak 40 éves korukban részben azért van másoknál több problémájuk munkájukkal kapcsolatban, mert még mindig ingerlékenyek - olykor esetleg az állásukat is otthagyják, amikor akadályokba ütköznek.
Végezetül, szignifikáns korreláció van az alacsony foglalkozási státus és a munkahelyi problémák közt, az oksági hatás irányát azonban nem tudjuk meghatározni, mivel ez a két változó egyszerre van jelen. Előfordulhat, hogy az ingerlékeny férfiak frusztrálttá válnak alacsony státusú foglalkozásuk miatt, és következésképp otthagyják állásukat, vagy elbocsátják őket. Az is megtörténhet, hogy munkahelyi problémáik akadályozzák meg őket abban, hogy jobb álláshoz jussanak, és ez kényszeríti őket alacsonyabb státusú foglalkozásokba. Mindkét irány igaz lehet.
A személy gyermekkori ingerlékenysége a családi atmoszférára is hatással van. A gyermekkorukban ingerlékeny férfiaknak csaknem fele (46 százalékuk) elvált 40 éves korára, míg a többi férfi esetében ez az arány csak 22 százalék.
A kislányként ingerlékeny nők személyisége a férfiakhoz hasonlóan ugyancsak kontinuitást mutat. Ezeket a nőket mind férjük, mind gyermekeik kevésbé megfelelő és ingerlékenyebb anyának írták le az 1970-es interjúk alkalmával.
A Berkeley-vizsgálatban részt vevő személyek 1945 és 1960 közt váltak felnőtté, mely időszakban meglehetősen tradicionális nemi szerepek uralkodtak Amerikában. Ennek eredményeként a nők közül kevesen vállaltak a háztartáson kívüli munkát, s így a kutatóknak nem állt módjukban, hogy foglalkozási státusukat elemezzék, amint azt a férfiak esetében tették. Ekkoriban azonban a nők társadalmi státusát a férj foglalkozási státusa alapján határozták meg, a kutatók tehát megnézték a nők férjeinek foglalkozási státusát. Azt találták, hogy azok a nők, akik gyermekkorukban ingerlékenyek voltak, olyan férfiakkal házasodtak össze, akik mind a házasság időpontjában, mind 40 évesen alacsonyabb foglalkozási státussal rendelkeztek, mint a többi nő férje. Férjüknek a foglalkozási státusával azt találták, hogy az ingerlékeny nők az esetek 40 százalékában alacsonyabb társadalmi státusba kerültek házasságukkal, míg a többi nő esetében ez csupán az esetek 24 százalékában fordult elő.
A gyermekkori ingerlékenység nem csupán a szülői házhoz képest alacsonyabb társadalmi szintű házasságba juttatta őket, hanem a házassági kapcsolat megromlásához is hozzájárult. Ezeknek a nőknek több mint egynegyede (26 százaléka) elvált 40 éves korára; a többi nőnél ez az arány csak 12 százalék. Az 1970-es interjúk idején házasságban élő ingerlékeny nők férjei más nők férjeinél több házassági konfliktusról számoltak be.
A diszkontinuitás forrásai
A személyiségre és a kontinuitásra ható környezeti tényezők közül igen fontosak a kulturális normák. A kultúra normáihoz nem alkalmazkodó egyénekre valószínűleg nagy nyomás nehezedik, hogy megváltozzanak. Ennek példái a nemi szerepekre vonatkozó normák. Az agresszió a férfiaknál kontinuitást mutat, nőknél nem; a függőség ellenben a nőknél mutat kontinuitást, s a férfiaknál nem. A nemi szerepekre vonatkozó normákkal össze nem illő gyermekkori viselkedés a felnőttkorban elfogadhatóbb viselkedéssé alakulhat. Egy vizsgálat szerint például a függő személyiségű fiúk gondoskodó, sikeres házasságot teremtő férfiak lettek.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
