Az együttműködés
A társadalmi együttéléshez szükséges rend és kiszámíthatóság a társadalom tagjaitól együttműködési készséget kíván, melyről a bizalom kapcsán bővebben lesz szó. Az aktuális együttműködés közelebbi oka az általa megvalósítani remélt célok elérése, amelyek kizárólag együttműködés révén valósíthatóak meg, külön-külön vagy egymás ellenére nem. Példaként említhetjük a társas együttlétből fakadó örömöket, vagy az olyan feladatok megoldását, amelyek több cselekvő közreműködését igénylik. Más célok individuálisan is elérhetőek lennének, de együttműködés útján biztosabban, hatékonyabban vagy kellemesebben érhetőek el.
Együttműködésre a legkülönbözőbb interakciós kontextusokban sor kerülhet. Együttműködhetnek alkalmi partnerek, akik sem előtte, sem utána nem találkoznak többé. Együttműködés nélkül nem jöhetnének létre és nem működhetnének a párkapcsolatok. A szervezetek működésének nélkülözhetetlen alkotóeleme az egymással szerepkapcsolatban lévő cselekvők között zajló, szabályozott együttműködés. Együttműködés hiányában nem beszélhetnénk informális csoportokról sem.
Csoportközi kooperáció
Az együttműködés a proszociális viselkedés műhelye. Kelley és Stahelski együttműködésre hajlamos személyek vizsgálatát követően úgy találta, hogy az együttműködő személyek összetett emberképet alakítanak ki maguknak, és igen erős késztetést éreznek arra, hogy partnereikről információkat szerezzenek. Hisznek abban, hogy másokat is rá tudnak bírni az együttműködő minták követésére. Az együttműködésre való hajlam felismerése igen fontos lehet az olyan szerepek betöltőinek kiválasztásában, ahol emberekkel kell hivatásszerűen foglalkozni. Pedagógusok, bírák, orvosok, szociális gondozók, pszichológusok, rendőrök, lelkészek esetében az együttműködési hajlandóság szerepük ellátásához feltétlenül szükséges („muss") elvárásnak tűnik. Morton Deutsch a negyvenes évek második felében fontos kísérletsorozatot végzett az Egyesült Államokban annak kiderítésére, hogy milyen speciális hatásokat fejt ki az egyénekre az együttműködés. Öt héten keresztül a Massachusetts Institute of Technology (Cambridge) pszichológiai kurzusán kétféle oktatási módszert alkalmazott. Az egyik módszer alkalmazása során az ötfős csoportoknak azt mondták, hogy aki az ötödik hét végén a legjobb eredményt éri el közülük, az automatikusan a legjobb érdemjegyet fogja kapni, míg a többieknek egy szigorú záródolgozatot kell majd írniuk. A másik módszer alkalmazása során az ötfős csoportoknak azt mondták, hogyha az egész csoport magas átlagot ér el az ötödik hét végére (a többi csoporthoz viszonyítva), akkor mindenki automatikusan megkapja a legjobb érdemjegyet. Ez a módszer tehát együttműködésre ösztönözte a hallgatókat, szemben az első módszerrel, mely versenyhelyzetet teremtett. Deutsch a kísérlet során a következőket tapasztalta.
1. Az együttműködő egyének a kísérlet során inkább észlelték önmagukat pozitív kölcsönös függésben, mint a versengő egyének, akik nem észlelték, hogy kölcsönösen függnének egymástól.
2. Az együttműködő egyének körében nagyobb mértékben volt megfigyelhető, hogy helyettesíteni tudták egymást, mint a versengő személyek esetében.
3. Az együttműködők egymás cselekvéseit pozitívan értékelték, míg a versengők egymás cselekvéseit alábecsülték, negatívan értékelték.
4. Az együttműködő egyének segítőkészebbek voltak egymás iránt, mint a versengők akik viszont nagy találékonysággal akadályozták egymást.
Fölérendelt célok
Sportverseny
Aronson és munkatársai a hetvenes években Texasban 13 ötödikes és hatodikos általános iskolai osztály tanulói körében végeztek egy érdekes vizsgálatot. A kísérleti osztályokban tanuló diákokat négy, hét személyből álló kisebb csoportba osztották. A csoportokat úgy állították össze, hogy lehetőség szerint egyenletes megoszlást mutassanak a különböző etnikai származású, tanulmányi eredményű és nemű gyermekek. Külön gondot fordítottak arra, hogy az egyes csoportokban ne legyenek közeli barátok vagy ádáz ellenségek. Összesen 53 ilyen csoportot képeztek.
A kísérlet hat hétig tartott, és ezalatt e kisebb csoportok minden héten háromszor egy iskolai órára találkoztak. A kontrollosztályokban változatlan módon, de ugyanazzal a tananyaggal folyt az oktatás.
A kísérleti osztályokban az egyes órákon megtanulandó anyagot annyi részre bontották, ahány tagja volt a kisebb tanulócsoportnak. Ezután mindegyik diák megtanulta az anyag egy részét, és az lett a feladata, hogy azt a részt ő tanítsa meg társainak. Az óra végén azonban mindenkinek az egész tananyag ismeretéről számot kellett adnia. Az együttműködés tehát a sikeres eredmény elérésének megkerülhetetlen feltétele lett.
A hat hét elteltével a kutatók méréseket folytattak, melyek eredményeként beigazolódott, hogy az együttműködő csoportok tagjai egymást jobban kedvelték, mint többi osztálytársukat.
Amikor választaniuk lehetett, a kísérletben részt vevő gyermekek az együttműködést részesítették előnyben a versengéssel szemben. Egymás tanításának hatékonyságába vetett hitük jelentősen megnőtt. A diákok a kísérlet végén jobban szerették az iskolát, mint a kontrollosztályok tanulói. Fontos eredmény, hogy megszűnt a mexikói indián és a fehér amerikai gyermekeket megosztó idegenkedés.
Aronsonék végkövetkeztetése szerint az iskolai osztály boldog színtere is lehet a gyermekek életének. Az együttműködés jótékony hatása a tanulási helyzet szerves részeként mintegy kiegészítheti a hagyományosan versengésre ösztönző iskolai környezetet, megkönnyítheti a pozitív személyközi kapcsolatok és attitűdök kialakulását, valamint segítheti a tanulást.
A kooperáció általános célja
Toronyugrók
Az együttműködés vizsgálatának szellemes módszere alakult ki a hatvanas években. E módszer nem egyszerűen instrukció útján hozta létre az együttműködés, illetve a versengés „beállítódását", hanem a feltételek ügyes alakításával magukra a cselekvőkre bízta, hogy az együttműködést vagy annak alternatíváját választják.
A kísérleti helyzet terve a Neumann János által lefektetett játékelméletből származik, mely a társas életet egyetlen dilemma tengelyébe állítva modellálja. A modell azon az előfeltevésen alapul, hogy a játék során minden játékos a lehető legnagyobb nyereséget igyekszik elérni. A dilemma lényege, hogy bár minden játékos nyeresége saját elhatározásától függ, az elhatározást befolyásolja, hogy a játékosok kölcsönösen mit gondolnak egymás várható elhatározásáról. A saját elhatározást tehát befolyásolják a társak elhatározásai, akiket szintén önző indítékok vezetnek.
A játékelmélet szemszögéből vizsgálva az együttműködés döntési problémaként jelenik meg. A tényleges cselekvést megelőzően a felek egy imaginárius térben puhatolózva felmérik a várható kimeneteleket, melyekhez a várható nyereségeket különböző kockázati feltételek mellett rendelik hozzá. Közelebbről nézve a dilemma abban áll, hogy érdemes-e lemondani a biztonságosan elérhető, de kicsiny közös nyereség érdekében a kockázatos, de nagy saját nyereségről. A másik fél részéről feltételezett együttműködés esetén kis közös nyereség várható, viszont a másik együttműködési szándékának kijátszása a kijátszónak nagy nyereséget, a kijátszottnak nagy veszteséget okoz.
A fogolydilemma a következő helyzetből származik: „Két gyanúsítottat vesznek őrizetbe és elkülönítik őket a börtönben. A vizsgálóbíró bizonyos benne, hogy bűnösök, de nincs a kezében elegendő bizonyíték ahhoz, hogy esküdtszék elé vigye őket. Az őrizeteseknek külön-külön azt mondja, hogy két választási lehetőségük van. Bevallják a bűnt, amit elkövettek, vagy nem vallják be. Ha egyikük sem vall, akkor valamilyen ürüggyel el lesznek ítélve néhány hónapra. Ha mindkettőjük vall, akkor tárgyalás lesz, ahol el lesznek ítélve, de a maximális büntetést elkerülik, míg ha az egyik vall, de a másik nem vall, akkor az, aki vallott, jutalmul nagyon enyhe bánásmódban fog részesülni, míg aki nem vallott, az kénytelen lesz egymaga elvinni a balhét." Egy másik megfogalmazás szerint, ha csak az egyik gyanúsított vall, miközben a másik nem vall, akkor a vallomástevő azonnal elmehet, míg a tagadásban maradó tíz év börtönbüntetést kap .
Ha a gyanúsítottak megbíznak egymásban, akkor mindketten tagadnak majd. Ha az egyik visszaél a másik bizalmával, akkor a visszaélő nagyon jól, míg a kijátszott nagyon rosszul jár. Ezt megelőzendő létrejöhet a kölcsönös beismerés, ami ugyan nem kecsegtet nyereséggel, de legalább a legnagyobb veszteség elkerülhető általa.
Ezt az alaphelyzetet jól működő kísérletté lehet alakítani, amelynek során a „bevallás", illetve „tagadás" alternatíváit „nyerési", illetve „vesztési" alternatívákká változtatják.
A racionális emberkép alapján azt várhatjuk, hogy a cselekvő úgy cselekszik, hogy maximalizálja saját nyereségét és minimalizálja veszteségét arra számíthatnánk tehát, hogy a dilemma részesei előbb-utóbb belátják, hogy nincs más kiút, mint az együttműködés.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
