A büntetés hatására kialakuló funkciók.
Nyilvánvaló, hogy az önállósági törekvések megerősítésétől vagy elnyomásától függően eltérő mennyiségű és minőségű tapasztalatot szerezhet a gyerek önmaga hatékonyságáról. Ha első önálló próbálkozásait a társas környezet - elsősorban a szülők - inkább segítik, nem pedig büntetik, vagyis ha csak akkor lépnek közbe, amikor ez elengedhetetlen, akkor a gyerek olyan általános attitűdöt alakíthat ki, hogy a dolgok elsősorban tőle függnek, rajta múlnak. Vagyis, nemcsak az aktuális helyzetre vonatkoztatva tanulja meg, hogy hatékony tud lenni, hanem ezt a tapasztalatát mintegy generalizálva olyan általános képe és elvárása alakul ki saját magáról, hogy cselekvésével hatni képes a környezetre. Ezzel szemben abban az esetben, ha a gyerek legcsekélyebb kárt okozó aktivitását is büntetik, vagy ha túlféltésből a legcsekélyebb veszélyt jelentő aktivitását sem hagyják egyedül végigcsinálni, akkor a gyerek általános attitűdje az lesz, hogy a dolgok nem tőle függnek, az események bekövetkezése nem rajta múlik.
Viszonylag új keletű kutatások adatai szerint a kompetenciakésztetés e fent leírt megerősítési feltételeitől függően kialakuló általános attitűdök a személyiségnek tartós jellemzőivé válnak. A személyiség egyik fontos dimenzióját képezi eszerint az ún. „kontroll helye" dimenzió, amely a korai életévekben kezd kialakulni, és a későbbi életünkben is meghatározója lesz a viselkedésünknek és gondolkodásunknak. E dimenzió (attitűd) erősen befolyásolja a környezethez való viszonyunkat abban az értelemben, hogy mennyire érezzük hatékonynak, környezet-átalakításra képesnek a saját aktivitásunkat.
A „kontroll helye" dimenzió két szélsőséges attitűdje a „belső kontroll" és a „külső kontroll" attitűd.
Belső kontrollos az a személy, aki a világhoz való viszonyát úgy ítéli meg, hogy képes a környezetet, a körülményeket befolyásolni, alakítani. Ennek következtében aktívan, kezdeményezően, bátran viszonyul a világhoz, és képes kitartó erőfeszítésre, mert az az elvárása, hogy cselekvése hatékony lesz.
Külső kontrollos az a személy, aki a világhoz való viszonyát úgy ítéli meg, hogy a dolgok, az események nem rajta múlnak, azokat nem az ő aktivitása határozza meg. Az ilyen személy ritkán kezdeményez, aktivitása és kitartása változó, esetleges.
E rövid jellemzések alapján egyértelmű, hogy a belső kontroll attitűdöt tartjuk kedvezőbbnek, értékesebbnek, mert cselekvésre, aktív megismerésre késztet.
Önmagunk jelentése - önértékelésünk - tehát két forrásból származó információk kölcsönhatása nyomán alakul: egyrészt információt nyerünk magunkról a kompetenciakésztetésből fakadó aktivitásunk eredményei révén, másrészt cselekvésünknek az identifikációval beépült normákhoz való viszonya révén. Eszerint, hogy pozitívan vagy negatívan értékeljük magunkat, azt az énünk, és évideálunk viszonya (távolsága) fogja meghatározni. Ha az én-ideál távolság egészen kicsi, akkor ez szélsőségesen pozitív énképet, ill. szélsőségesen pozitív önértékelést eredményez. Ha a távolság igen nagy, akkor negatív lesz az önértékelés. Egészséges, reális önértékelésre az vezet, ha az én-ideál távolság közepes.
. A személyiségfejlődés akkor tekinthető kedvezőnek, ill. egészségesnek, ha a normák követése, a társadalmilag értékes célokért való cselekvés belső szükségletté válik, vagyis, ha kialakulnak az ún. önszabályozó funkciók.
Az önszabályozást biztosító legfontosabb funkciókat két csoportba sorolhatjuk:
Az első csoportba azok tartoznak, amelyeket a jutalom vagy a jutalom reménye alapoz meg. Ezek: a késleltetési képesség; az akadályok elviselésének képessége (frusztrációs tolerancia); a jutalmazás önszabályozása; és a kitartás képessége.
A második csoportba azok tartoznak, amelyeket a büntetés vagy a büntetés elkerülésének lehetősége alapoz meg. Ezek: a viselkedésgátlás képessége és a lelkiismereti funkciók.
Tudjuk, hogy bármely élő szervezet optimális működéséhez bizonyos speciális feltételekre van szükség. E feltételek hiányában ún. „szükségleti állapot", hiányállapot keletkezik, amely arra ösztönzi a személyt, hogy szükségleteit kielégítse. Ahhoz azonban, hogy a szervezet optimális működéséhez szükséges feltételek biztosíthatók legyenek, gyakran hosszú időre van szükség, tehát az élőlénynek várnia kell. Ez a várakozás lehet passzív, de minél magasabb rendű egy szervezet, annál több lehetősége van, hogy ne csak passzívan várakozzon, hanem számos aktivitással próbálkozva igyekezzen elérni a célját.
Az eddig elmondottakból két dolgot emelünk ki:
1. A szükségletek - különösen az ember esetében - többnyire nem elégíthetők ki azonnal. Minél bonyolultabb ugyanis egy szükséglet, annál valószínűbb, hogy a kielégítéséhez szükséges feltételekre várni kell. A várakozás feszültségének elviselését meg kell tanulni. Ez a késleltetés képessége.
2. A második fontos szempont, hogy a késleltetés többnyire nem passzív várakozás, hanem aktivitásra, küzdelemre serkentő időszak.
A késleltetés, a feszültségek elviselése, a célokért való küzdelem nagyon fontos emberi sajátosságok. Nem véletlen, hogy a népmesékben éppen a főhős az, akinek ezekkel a képességekkel rendelkeznie kell. „A fiú csak akkor nyeri el a királylány kezét, ha három nehéz feladatot teljesít".
A gyerek megtanulja, hogy a késleltetésnek, a várakozásnak a céltárgy vagy a kielégülés értékét módosító hatása lehet. Megtanulja továbbá ezen keresztül azt is, hogy a céltárgy jutalomértékét önmaga is tudja szabályozni. Ezt teszi például akkor, ha a jutalomból kapott csokit nem eszi meg azonnal, hanem félrerakja, és ő határozza meg, hogy mikor „jutalmazza önmagát".
. Ha a késleltetési idő nem túl hosszú, és így a közben keletkező feszültség elviselhető, akkor nagyon valószínű, hogy keresni fogja a helyzet optimális megoldását. Abban az esetben azonban, ha a késleltetési idő túl hosszú, akkor a gyerek már nem lesz képes a feszültségszintet megfelelően szabályozni. Ilyenkor a helyzet egyértelműen negatív jelentést nyer, és két dolgot eredményezhet: a gyerek tehetetlennek fogja érezni magát, és szorongást él át, vagy inadekvát, agresszív reakciókat fog produkálni.
Ezek a viselkedésminták pedig - többször ismétlődve mintegy modellreakciókká válnak. Ez azt jelenti, hogy a személy a későbbi életévekben hasonló helyzetekben (vagyis más, késleltetési helyzetekben) is hajlamos lesz a kora gyermekkorban megszokott, „begyakorolt" viselkedést alkalmazni. Mindebből az következik, hogy amennyiben a kora gyerekkori késleltetési tapasztalatok kedvezőek, akkor olyan pozitív tulajdonságok kialakulását alapozhatják meg, mint a feszültség, a kudarc elviselésének a képessége (frusztrációs tolerancia), a jutalmazás önszabályozásának a képessége, a kitartás és a hatékony, problémamegoldó aktivitások alkalmazása. Ha viszont a korai késleltetési tapasztalatok kedvezőtlenek, nagy a valószínűsége, hogy a személy rosszul fogja tűrni a feszültségeket, nem tud hatékonyan megküzdeni az akadályokkal, hanem szorongó lesz vagy pedig türelmetlen, indulatos, meggondolatlanul cselekvő.
Jutalmazás önszabályozása, kitartás
Cselekvésünk irányulását, tárgyi és társas környezetünkhöz való viszonyulásunkat legdöntőbben az fogja meghatározni, hogy milyennek éljük meg önmagunkat, vagyis mennyire ügyesnek, erősnek, tisztességesnek, szépnek vagy éppen ügyetlennek, gyávának, csúnyának stb. érezzük magunkat. Énképünk és önértékelésünk alakulásának tárgyalása során láttuk, hogy önmagunk jelentése egy viszonyítás eredménye. Viszonyítási alapot a cselekedeteink megítéléséhez - sőt a terveinkhez is - szűkebb környezetünk: a család és a közvetlen ismerősök adnak: közülük is elsősorban az érzelmileg jelentős személyek. Az ő normáik, értékeik életszemléletük alapján alakítjuk ki fokozatosan a saját normáinkat, saját értékeinket, saját életszemléletünket, és az ő szakadatlan minősítésük, bíráló vagy biztató megjegyzéseik, jelzéseik nyomán alakítjuk ki önmagunkról alkotott véleményünket is. Adottak tehát bizonyos elvárások, normák, és adottak bizonyos célok, amelyeknek eleget akarunk tenni, amelyeket megvalósítani igyekszünk. Ezek sikeres elérése vagy megvalósításának kudarca alapján ítéljük meg magunkat újra és újra, helyzetről helyzetre. Ideális esetben ez a viszonyítás vég nélküli folyamat: tervezek, cselekszem, és nap mint nap megmérettetem; vagyis aktívan alakítom magam.
Életünk első éveiben viszonylag kevés egyénből álló csoportokkal vagyunk közvetlen kapcsolatban. Az elsődleges kiscsoport, akikhez tartozunk: a család, majd az óvoda, iskola, később pedig a munkahelyi közösség, és közben természetesen más, kevésbé hivatalos közösségek is: a baráti kör, egy sportegyesület stb. Ezek a kiscsoportok lesznek azok az egységek, ahonnan jelzéseket kaphatunk magunkról, visszajelentéseket kaphatunk a cselekvéseinkről. Elsősorban tehát ezeknek a közösségeknek, az ún. viszonyítási csoportoknak az értékrendjéhez, normáihoz viszonyítva ítéljük meg önmagunkat. Fontos törvényszerűség, hogy a viszonyítási csoport tagjaitól származó jelzésekre sokkal fogékonyabbak vagyunk, azok sokkal erősebben és tartósabban vésődnek belénk, mint más közösségek, ill. a nem a csoportunkhoz tartozó személyek véleménye, jelzései.
Viselkedésgátlás
A személyiségfejlődés - a szocializációs folyamat - menetét tárgyalva láthattuk, hogy a megismerő (kognitív) funkciók - így a világ és önmagunk jelentésének és értékelésének elsajátítása -, a különböző mozgásformák, az érzelmi reakciók, sőt a cselekvésre, megismerésre való késztetésünk (motivációnk) is erősen függ a társakkal, a társadalmi környezettel való kapcsolatunktól. (Gyakori probléma például, hogy a születésüktől intézetben nevelt gyerekek - akik nem kaphatják meg a normális anyai gondoskodást - érzelmi és intellektuális érésükben elmaradnak a családi környezetben nevelkedett gyerekekhez képest.)
A szocializáció legfigyelemreméltóbb következménye, hogy a viselkedés fokozatosan függetlenedik a külső kontrolltól. Optimális esetben a belső ellenőrző-monitorozó folyamatok vezérlik a viselkedést. Az internalizáció - azaz belsővé tétel - szélesebb értelmű, mint egy viselkedés belső kognitív reprezentációja, itt az érzelmi és értelmi tényezők együttesének széles skálájú és nagy hatású elemeiről van szó, melyek a külső események funkcionális tulajdonságai fölé helyeződnek, vagy helyettesítik azokat. A társas viselkedés belső kontrolljának kialakulásában a szocializáció már említett és elemzett folyamatai játszanak szerepet a büntetés és a jutalmazás, mely a gyerek viselkedését minősíti, a modelltanulás, az identifikáció, a lelkiismereti funkciók.
Serdülő lány
| 
Serdülő fiú
|
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
