Nemzetgazdasági szinten az ágazat alatt a gazdaság egymáshoz kapcsolódó, a nagy (elsődleges, másodlagos és harmadlagos) szektorokon belüli elágazódásait értjük. Beszélünk például az ipari szektoron belül könnyű- és nehézipari ágazatról, vagy az agrárszektoron belül állattenyésztési, növénytermesztési stb. ágazatokról. A mezőgazdasági vállalat léptékében: a termelő, feldolgozó, szolgáltató, vagy forgalmazó egység, amelyet egy vagy több azonos eredetű, rokon termék előállítására, vagy azonos jellegű gépekkel és felszerelésekkel teljesíthető szolgáltatásokra és az előállított termékek feldolgozására, forgalmazására szerveznek (pl. növénytermesztési, állattenyésztési ágazat stb.). A vállalati jövedelemhez való hozzájárulásuk alapján megkülönböztethetők fő-, vagy vezető ágazatok, illetve kiegészítő ágazatok.

Szűkebb értelemben agrotechnika alatt a talajművelés gépi ellátottságát értjük. Átfogóbb értelmezése magába foglalja a mezőgazdasági termelés technikai felszereltségét, míg a legáltalánosabb felfogásában a mezőgazdaság technikai és a technológiai elemek összessége megtalálható.

Az állattenyésztés a háziasított (domesztikált) állatok közül is az úgynevezett haszonállatokra koncentrálódó gazdasági ágazat. A haszonállat fogalma alatt azt értjük, hogy bizonyos állatfajtákat meghatározott gazdasági hasznukért (hús, tej, szőrme, igaerő) tartunk, szaporítunk és hasznosítunk. A tenyésztés során rendszerint egy-egy haszon-fajtára (pl. a liba májára, vagy a tollára) koncentrálva szelektáljuk, keresztezzük, nemesítjük az állományt (homogenizálni próbáljuk az eredendően inhomogén terméket). Amennyiben nem sikerül valamilyen hasznosítási módot találni a termék „mellékes” haszonösszetevőire (például a nutria szőrméje mellett a húsa felhasználására), akkor az nemhogy haszonként, hanem semlegesítésre váró hulladékként (végső soron költségként) jelenik meg a gazdaságban. Az állattenyésztés egészére, a tenyésztett fajták csaknem mindegyikére jellemző egy bizonyos specializálódás, nevezetesen a tenyészállatok, a haszonállatok és a törzsállatok elkülönítése. A haszonállatokat nem elsősorban szaporításra, hanem a megcélzott haszon maximalizálása érdekében tartjuk. A tenyészállatok ezzel szemben azok a hím- és nőivarú állatok, amelyeket utódok, vagyis a potenciális haszonállatok előállítására használunk (tenyésztésbe veszünk). Emellett gyakran külön kezelésben részesülnek a törzsállatok (rendszerint apaállatok, pl. a „falu bikája”), amelyek az árutermelő állattartás számára nagy termelőképességű utódokat képesek nemzeni, vagy foganni. A gyakran túlspecializálódott fajták genetikai vérfrissítésére használják a génbankként szolgáló állományokat, amik a fajta eredeti tulajdonságait és természetes vitalitását, vagy annak legalábbis egy részét kölcsönzik a haszonállatoknak. Az állattenyésztés perifériáján szerepelnek azok a háziállatok, amelyek nem közvetlen gazdasági hasznuk miatt kerülnek tenyésztésre (nevelésre és nemesítésre), hanem az ember számára valamilyen más „szolgáltatásuk” fontos. Ilyenek például a ház őrzését és védelmét szolgáló macskák, kutyák; vagy a hobbi-, illetve sportcélokra tartott postagalambok, vadászkutyák. Ezen a kategórián belül speciális (és napjainkban, az extenzív állattartás miatt ismét egyre értékesebb) hasznosítású terelőkutyák. Az állattenyésztés hagyományos keretein túl, de a modern, urbanizált körülmények között egyre fontosabb helyen szerepelnek a házi kedvencek, az ember otthonában (minden materiális haszon nélkül) tartott kisállatok (papagájok, ölebek, újabban vadászgörények stb.). A házi kedvencek körének egyre szélesebbé válása és globális piaca (majmok, teknősök, madárpókok stb.), különösen a veszélyeztetett fajokra nézve kifejezetten tragikus következményekkel jár(hat).

Az állattenyésztés mint mezőgazdasági ágazat, maga is több speciális al-ágazatra bontható a tenyésztett fajok szerint. Legismertebb elágazódásai a nagy haszonállatok tenyésztésére szakosodtak, így a szarvasmarha, a ló-, a sertés stb. tenyésztésére.

Az áru a piacgazdaság alapkategóriája. Olyan jószág, amelyre a piacon fizetőképes kereslet mutatkozik, amelyet a vevő adott áron hajlandó megvásárolni, érte pénzt (vagy más jószágot) adni.

A modern mezőgazdaság – azon belül pedig különösen az iparszerű mezőgazdaság – egyértelműen kapcsolódik az árutermelő, piacorientált és specializált termeléshez. Ez azt jelenti, hogy a piacon értékesíthető termékkibocsátását akarja maximalizálni, ehhez pedig egyre nagyobb mértékben vesz igénybe a piacról beszerezhető inputokat (gép, vegyszer, munkaerő, szaporítóanyag stb.). A korábban a termelésébe visszaforgatott termékek és melléktermékek felhasználása, vagy piacképes árucikké alakítása nem éri meg; az árutermelő gazdaság egy, vagy néhány termékre specializálódik. Ezért a melléktermékek és hulladékok környezetszennyező kibocsátást jelentenek; más arra szakosodott vállalkozásoktól (tehát más piaci szereplőktől) kell megrendelnie azok eltakarítását. A modell azonban a gyakorlatban szinte sosem jelenik meg vegytisztán. Az állattenyésztő gazdaságok például mindig törekednek rá, hogy takarmányszükségletük minél nagyobb részét maguk termeljék meg, a gazdaságok igyekeznek családi munkaerővel helyettesíteni a bérmunkát (ne piacról kelljen beszerezni azokat).

A birtokszerkezet a mezőgazdasági birtokok méret szerinti megoszlása. A magyar agrárpolitikai és társadalomkutatói szakirodalomban évszázados heves vita tárgya a „helyes” birtokszerkezet. A magyar agrártörténelem utolsó száz évére rá is nyomta a bélyegét a nagyüzem-párti és a családi gazdaságokat (a kisüzemeket) preferáló agrárpolitikai irányzatok harca.A birtokszerkezet megítélésekor azonban különbséget kell tenni a földbirtok-méretek és a földhasználat üzemméreteinek megoszlása között. Így például a mai Magyarországon is igen elaprózott birtokszerkezet található a birtoklást jelző adatok mögött, míg a földhasználatban jelentős koncentrálódás mutatható ki a 21. században.

Az élelmiszer létszükségleti cikk, és mivel ma a világ népességének mintegy fele nem maga termeli meg az élelmiszerét (hanem a piacon vásárolja meg), a mezőgazdaság hosszú távon biztos piacra számíthat. Az emberek a világ sok helyén alultápláltak, sőt éhínség dúl, máshol a dögkutak kezelését kell szabályozni, hogy az éhezők ne okozhassanak járványokat. A probléma tehát nem annyira a potenciális fogyasztókkal, hanem azok fizetőképességével van. Az élelmiszerfogyasztási szokásokra befolyást gyakorol a fogyasztók anyagi helyzete. A szegények az olcsó élelmiszerek iránti keresletet növelik, ezért viszonylag drága lehet a boltokban a töpörtyű, a zsírszalonna és a csirkenyak is. A tehetősebbek ugyanakkor nem csak az élelem tápanyag-értékével, hanem a minőségével is törődnek. A Buckwell Jelentés úgy fogalmaz, hogy az európai „népesség nagy része számára az evés sokkal inkább gasztronómiát jelent, semmint táplálkozást, vagy ‘tápanyag-bevitelt’”. A jelentés szerint az európai társadalom „megengedheti magának, hogy többet törődjön az élelmiszerek megtermelésének módjával, az élelmiszerek minőségével és választékával, az élelmiszertermelő rendszerek környezeti hatásaival”, mint a mennyiségével.Az élelmiszer-fogyasztási szokások terén az emberek nagyon konzervatívak. Különösen, mert kulturális szokások, sőt vallási előírások is szabályozzák a táplálkozás mikéntjét. Az utóbbi években azonban jelentős változások következtek be a fejlett országokban, amikor (többek között az élelmiszerpiacok globalizálódása hatására), előtérbe került az élelmiszer-biztonság problémája, vagyis amikor korábban nem ismert fertőzésekkel (pl. kergemarhakór, madárinfluenza) és más veszélyekkel (hamisított paprikaőrlemény, vegyszeres zöldségek) szembesültek a fogyasztók.

Az élelmiszerfogyasztás az egyes mezőgazdasági termékek iránt mutatkozó közvetlen keresletet jelző fontos adat. Információkat ad az egyes termékek és termékfajták iránt megnyilvánuló fizetőképes kereslet változásairól, valamint az ország gazdasági helyzetéről.Az élelmiszerfogyasztási adatok ugyanis nem csak az élelmiszerkereslet mértékéről és összetételéről adnak értékes ismereteket, hanem az egyes országok, népcsoportok gazdasági helyzetét is viszonylag jól jellemzik. Általában a szegénység egyik fontos jelzője, ha a lakosság a teljes jövedelmének nagy részét élelmiszervásárlásra költi. Így például Magyarországon a háztartások havi jövedelmüknek átlag 27,4 %-át fordítják piacon vásárolt élelmiszerre, italra és dohányárura, az EU-15 országaiban 16,4 %-át, de Litvániában már 36,1, Romániában pedig mintegy a felét.

Az erdők telepítésével, gondozásával, a fakitermeléssel és az erdőfelújítással, az erdők hasznosításával foglalkozó gazdasági ágazat. Mivel az erdők közvetlen gazdasági hasznával egyenértékű, vagy annál nagyobb mértékű a közösségi haszna (pozitív externália), ezért a modern időkben az erdőkkel való gazdálkodást nem (vagy csak kivételes esetekben) bízzák a tiszta magánérdekre. A leghasznosabbnak bizonyult megoldás az erdők közösségi tulajdonban tartása, vagy az erdőkkel való gazdálkodás közösségi szabályozása az egyéni tulajdonjogok fenntartása mellett is (erdőbirtokosság).

Az erdők telepítésével, gondozásával, a fakitermeléssel és az erdőfelújítással, az erdők hasznosításával foglalkozó gazdasági ágazat. Az ágazat tevékenysége azonban óhatatlanul kihat az erdőben élő vadak életfeltételeire, sőt azon túl is, az Élet lehetőségeire (ld. Egyenlítő menti esőerdők).Az erdők közvetlen gazdasági hasznán (a fakitermelésen) túli, gyakran a piaci eszközökkel nem is értékelhető ökológiai (externális) hasznai azonban olyan fontosak, és mára – hála Istennek – olyannyira közismertek, hogy a gazdaságpolitika az erdőket általában nem engedi át a piaci érdekeltségű egyéni vállalkozások kizárólagos használatába, hanem fontos magánjogokat (pl. a kitermelés mértéke, a telepítés kötelezettsége, a fajösszetétel stb.) maga szabályoz.

Az Európai Unió 1993-ban született. Elődjét – az Európai Közösséget – az 1958-as Római Szerződés alapozta meg. Az Európai Közösség, illetve a későbbi Európai Unió folyamatosan bővült. Az 1995-ös csatlakozások eredményeképpen már 15 országot foglalt magába (a statisztikákban ezt az állapotot jelzi az EU-15 rövidítés), majd 2004-ben további 10 ország – köztük Magyarország – csatlakozásával a tagországok száma 25-re nőtt (EU-25). A Római Szerződés egyben az európai Közös Agrárpolitika (CAP) alapelveit is meghatározta 39. cikkelyében. A szóban forgó cikkely a Közös Agrárpolitika céljait az alábbiakban foglalta össze: 1. a mezőgazdasági termelékenység emelése,2. a mezőgazdasági lakosság számára méltányos, társadalmilag elfogadható jövedelmi és életszínvonal megteremtése,3. a mezőgazdasági termelők és fogyasztók külső hatásoktól való védelme az agrárpiacok stabilizálásával,4. az élelmiszer-ellátás biztonságának garantálása,5. a fogyasztói igények méltányos áron történő kielégítése.Az Európai Unió teljes költségvetésének közel felét kitevő Közös Agrárpolitika folyamatos reformok során alakult, és ma is heves viták folynak a napjainkban is esedékes reform elveiről. Az 1992-ban érvényesített változtatások egyrészt kompenzációkkal, kvótákkal és más szabályozókkal ösztönözték a gazdákat bizonyos termékek mennyiségének csökkentésére, másrészt pedig a termelés extenzívvé alakítását, vagy akár elhagyását (parlagoltatás, set-aside), ökológiai típusú gazdálkodást (agrár-környezetvédelmi intézkedések) támogattak. Az 1990-es évek második felében ismét nemzetközi bizottságot hoztak létre a Közös Agrárpolitika reform-javaslatainak kidolgozására. Az Alan Buckwell vezetésével dolgozó bizottság 1998-ban közzétett jelentésében a Közös Agrárpolitika átalakítását javasolta Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politikává, amiben a KAP költségvetésének nagyobb részét a környezetvédelmi és tájgazdálkodási kifizetések és a vidékfejlesztési támogatások tették volna ki. Bár a Jelentés nem emelkedett a hivatalos politika rangjára, a viták és tiltakozások ellenére a Buckwell Bizottság javaslatai szelleme határozta meg a közép-kelet-európai országokkal folyó csatlakozási tárgyalásokat, majd 1999-ben az Unió lényegében egyesítette a környezet- és tájgazdálkodási, a vidékfejlesztési, valamint az agrárfejlesztési intézkedéseit. Ma a Közös Agrárpolitika egyik meghatározó pillére a vidékfejlesztés.

Az erdők akkor képesek a klasszikus funkciógazdagságukat fenntartani, ha különböző fajoknak és különböző életkorú egyedeknek adnak otthont. Az elegyes fafaj-összetétel tartja el az erdőben honos élővilágot. A vadrágónak alkalmas fák, vadgyümölcsösök, a cserjeszint hiányát a vadak rendszerint a haszonnövényekben tett vadkárokkal „bosszulják meg”. Az erdőgazdálkodásban nem csak az erdő faj-összetétele, hanem az erdő életkora is fontos. A fiatal erdő más növényeknek és állatoknak ad otthont, mint a felnőtt erdő. Ha mindent letarolunk, az utána (kötelezően előírt) telepítéssel csak látszólag kezdődik minden elölről: bizonyos populációkat teljesen ki lehet irtani az élőhelyük hiányával.

Az erdőgazdálkodásban még nem jellemző az a tudatos fajtaszelekciós ’fejlesztés’, ami a mezőgazdaság más ágazataiban tapasztalható. Bizonyos területeken (karácsonyfa-termelés, papírnyár ültetvények) már bekövetkezett az iparszerű termelés, de a telepítések többsége nem speciális fajták termelésére szakosodott.

Az élőlények rendszerezésének (rendszertan) alapvető fogalma. A tizennyolcadik században bevezetett ’faj’ fogalom az élőlények morfológiai jellemzői alapján különítette el az egyes csoportokat. Mára általánosan a biológiai faj-fogalom használata elfogadott. Ennek alapján a faj a populációk olyan csoportja, amely potenciális szaporodási közösséget alkot, és amely szaporodásbiológiai tekintetben minden más csoporttól elkülönül.

Növények és állatok fajon belüli rendszerezési csoportja, élettani, ökológiai, illetve gazdaságossági (hasznosulási) szempontból elkülönülő egysége. A fajták csoportosíthatók hasznosítási irányok és típusok (a fő haszonvétel) alapján; így beszélhetünk hús-, tej-, máj-, tojás hasznú fajtákról, illetve kettős (pl. tej-hús), továbbá többhasznú fajtákról. Az intenzív állattenyésztés a specializált fajták kifejlesztésére törekedett.

A fejlesztés tudatos külső beavatkozás (intervenció) a spontán folyamatokba azon az alapon, hogy a beavatkozó a folyamatoknak vagy az irányát, vagy a sebességét nem tartja megfelelőnek. Ezért a beavatkozás révén akar elérni olyan változásokat, amiket ő maga (jó esetben a fejlesztés alanyai is) jó irányban való előrelépésnek tekintenek. A fejlesztések ezért mindig politikai természetűek; mert beavatkozást jelentenek a folyamatokba, mert hatással vannak az emberek életére, mert a fejlesztések hasznai nem azonos mértékben oszlanak meg az érintettek és a különböző szereplők között, továbbá – és talán ez a legfontosabb – mert a döntéshozók értékrendje szerint jónak minősülő célok megvalósulását szolgálják.A fejlesztési politikák elsősorban pénzalapok átirányításával igyekeznek elérni céljaikat; a számukra kívánatosnak tartott fejleményeket – különböző mértékben és arányban – anyagilag támogatják.

A nyugat-európai fejlesztési szakemberek megnyilatkozásaiból és beszámolóiból világosan látható, hogy jelentős viták folynak az Európai Unióban is a fejlesztési alternatívákról. A hivatalos politika szintjére általában olyan intézkedésrendszer emelkedik, ami a különböző érdekcsoportok és lobbik kompromisszumán alapul. Hogy csak néhány csoportot említsünk: a farmerek és farmer-szövetségek többnyire az árutermelés támogatásának fenntartását követelik, a gazdaságpolitikusok az agrártúltermelés terheitől és a nemzetközi kereskedelmi erők szorításaitól szeretnének megszabadulni, az adófizető polgárok pedig a Közös Agrárpolitika költségterheit szeretnék csökkenteni. Nemzetközi szinten két alapvető fejlesztési tendencia bontakozik ki a vitákból és a kompromisszumokból. Egyrészt az Egyesült Államok (mint óriási élelmiszertermelő és -exportáló) az élelmiszer-áru termelésének további hatékonyság-növelését tűzi ki célul olyan eszközökkel is (pl. génkezelt növények, vetőmagvak), amiket az Európai Unió (legalábbis egyelőre) nem hajlandó alkalmazni és befogadni is vonakodik. Az Unió nagyobb hangsúlyt fektet a megtermelt élelmiszer minőségére, valamint a természet- és környezet-védelemre (agrár-környezetvédelmi intézkedések). Az Európai Unióban érvényes Agrárpolitika ma egyaránt (bár nem egyenlő mértékben) támogatja a mezőgazdasági termelés hatékonyságának növelését, a környezeti és tájgazdálkodási szempontokat, valamint a vidék jövedelemtermelő képességét (a mezőgazdasági tevékenységeken túl is), népességmegtartó erejét.

Fejlődés alternatívái:
A fejlődés érték terhelt fogalom. Ez azt jelenti, hogy nincsenek objektív kritériumai, az emberek a saját értékrendszereik alapján vélnek valamit fejlődésnek, vagy éppen nem-fejlődésnek, visszafejlődésnek. A mezőgazdaság esetében is eltérő és egymással vitázó nézetek élnek arra vonatkozóan, hogy a feltáruló fejlődési alternatívák közül mi tekinthető fejlődésnek, mi pedig visszafejlődésnek. Durva leegyszerűsítéssel a mezőgazdaság (és a vidék) funkcióinak alapján csoportosíthatjuk a vitázó álláspontokat: az első az élelmiszer-árutermelő funkció maximalizálását tartja fejlődésnek. Ez a nézet – szélsőséges megfogalmazásban – úgy fogalmaz, hogy minden talpalatnyi helyet a lehető leghatékonyabb árutermelésre kell felhasználni, az ennek következtében károsodó környezettel foglalkozzon a környezet- és természetvédelem; a szintén "felszabaduló" munkaerővel pedig a szociálpolitika. Ez az irányzat jellemzően a nagy tőkeintenzív gazdaságokat, a nagytáblás művelést, a nagy ültetvényeket, egyszóval az „iparszerűbb” gazdálkodást tartja fejlődésnek.A második nézet a mezőgazdaság ökológiai és társadalmi funkcióit hangsúlyozza. Felfogása szerint a környezeti és természeti adottságok védelme és gondozása, valamint a vidéken élő emberek megélhetésének biztosítása legalább ugyanolyan fontos, mint az árutermelés maximalizálása. Ezért a kisebb méretű gazdaságok olyan munka-igényes (munkaintenzív) művelését tartja megfelelőnek, amely életben tartja a dűlőket, a biotópokat, a gyepeket és a nyitott mezőket, amely az árutermelés mellett szorgalmazza a biodiverzitás és a táji értékek gondozását. A harmadik – viszonylag ritkán hangoztatott, de sokak által hitt – nézet szerint a mezőgazdaság szerepe minimális, ezért a vidék a szemében szinte kizárólag a városi embert szolgáló funkciói, azon belül is lakóhelyi funkciói miatt fontos. Ezért a rekreációs idegenforgalmi fogadóhelyeket fejlesztené és a „természetközeli” lakótelkek kialakítását támogatja.

A fogyasztó nagy úr. Szokásait és szokásainak változásait a piac közvetíti a termelők felé és könyörtelenül alkalmazkodásra kényszeríti a gazdálkodót. A fogyasztás terén meg kell különböztetnünk a közvetlen fogyasztást (a vevő elfogyasztja a megvásárolt terméket) és a termelői célú fogyasztást, amikor a vevő feldolgozás céljából, nyersanyagként ’fogyasztja’ a szóban forgó árucikket. Előbbire példa a bor- és a sörfogyasztás terén bekövetkezett jelentős változás hazánkban, az utóbbira pedig, hogy az állati belek iránti kereslet csökkenését okozza, hogy a hústermékek csomagolására ma már jelentős részben műanyagot használnak.

Magyarország 9,3 millió hektáros teljes területének csaknem 70 %-a (5,8 millió hektár) mezőgazdaságilag hasznosított terület. Az Európai Unió 2003. évi tagállamainak (az EU 15-nek) az átlaga 40,6 %, ez az érték a 2004-es csatlakozás következtében (vagyis az EU-27-ben) 44%-ra emelkedett. A 2004-ben újonnan csatlakozott országok átlaga pedig 54,1%. Jól látható, hogy Magyarország területének az EU-15, valamint a 12 frissen csatlakozott ország átlagával összehasonlítva jelentősen magasabb hányada alkalmas mezőgazdasági termelésre.

Azt hihetnénk, hogy igen könnyen kezelhető fogalom: gazda, aki mezőgazdasági munkát végez. Csakhogy egyaránt gazda a paraszt, a gazdálkodó (teljes- vagy részidős), a farmer, a pénzforgató agrárvállalkozó stb., márpedig a köztük lévő különbség nem csak érzelmi-hangulati, hanem szociológiai különbség is. Mégsem sikerült mindmáig egzakt kritériumok alapján konszenzusos meghatározást kidolgozni az egyik vagy másik kategóriába tartozó agrártermelőkről. A politikának azonban sürgős szüksége van egzakt kritériumokra, amik alapján meghatározhatja, hogy kikre és milyen feltételek mellett vonatkoznak a különböző rendelkezései. Így kritérium lehet a birtokolt földterület: nem vonatkoznak a gazdákra érvényes jogszabályok azokra, akik 0,15 hektárnál kisebb (tehát „nem gazdaság méretű”) földterületet mondhatnak magukénak. Ők rendszerint nem szerepelnek a mezőgazdasági statisztikákban sem. A meghatározás problémája, hogy nem minden földtulajdonos gazdálkodik maga is a földjén, vagy nem „főállásban” gazdálkodik azon. Ezért egy újabb kritérium került meghatározásra, nevezetesen az élethivatásszerűen végzett gazdálkodási tevékenység. Az „élethivatásszerűen” végzett gazdálkodás fogalmát például egy újabb rendelet úgy határozza meg, hogy a mezőgazdasági tevékenységből (mezőgazdasági termelő tevékenységből, vagy növénytermesztési illetve állattenyésztési szolgáltatásból) származó árbevétele a tevékenységet végző családi gazdálkodó összes árbevételének és jövedelmének 50 %-át érje el, vagyis a gazdálkodó éves bevételének több mint 50 %-a saját nevében folytatott mezőgazdasági termelő tevékenységből kell hogy képződjön.

A mezőgazdaság története a leleményes találmányok és a névtelenségbe süllyedt újítók története. Valahol valaha ’feltalálta’ valaki – elképzelhető, hogy nem is egy tudós módszerességével kutató ember – a jármot, az ekét és ezzel forradalmasította az agrárgazdálkodás technológiáját. A gazdálkodók nemzedékeken át öröklődő ismereteik, valamint a maguk által és a mindennapos tevékenységük során szerzett tapasztalataik révén gyakran rendkívüli előre lépéseket tettek a gazdálkodás technológiája terén. A gondos megfigyelés és az aprólékos próba-szerencse kísérletezés például Micsurint jelentős növénynemesítővé, a gazdálkodás egyik úttörőjévé tette akkor is, ha a szó igazi értelmében nem tekinthetjük tudósnak.

Az emberi és állati izomerőt, illetve a gépi energiaforrásokat felhasználó gazdálkodás; az inkább munkaigényes, illetve az elsősorban tőkeigényes gazdálkodási módszerek; a piaci értékesítésre specializálódott, vagy a lehető legtöbb terméket gazdasági újrafelhasználásába, vagy saját fogyasztásra visszaforgató módszerek három nagy csoportba foglalhatók össze. Ezek: a.) a hagyományos paraszti gazdálkodás, b.) a tőkeintenzív modern gazdálkodás, illetve c.) a tradicionális módszereket a modern piaci orientáltsággal kombináló ökológiai gazdálkodás.A mai Magyarország agrártermelői között mindhárom csoport képviselői megtalálhatók. Amíg azonban az utóbbi kettő a kifejlesztett módszerek és gazdálkodási módok jogán részesül támogatásban, az első csoport tagjai – az ún. félig önellátásra termelők – ideiglenesen és pici termelőkké válásuk reményében kapnak segítséget gazdaságuk modernizálásához.

A mezőgazdasági áruk előállítása és piaci értékesítése nemzetgazdasági, regionális, települési és az egyes gazdálkodó családok szempontjából egyaránt fontos bevételi lehetőség. A mezőgazdasági termelés meghatározza a lakosság élelmiszerellátását és annak minőségét, a nemzetgazdaságok és a gazdálkodó családok bevételeit, a más célokra fordítható jövedelmét. A mezőgazdaság áru- és jövedelemtermelő képessége azonban nagy mértékben függ a termelés hatékonyságától, a termékek feldogozottsági szintjétől és egyedi jellegétől, a minőségi és élelmiszerbiztonsági garanciáitól.

Az Európai Unió gazdasági környezetében jelentős és szorító hatást érvényesítő változásokról számolhatunk be. Egyrészt megerősödött az ázsiai élelmiszerpiacokért folyó verseny. A konkurensek között olyan hatalmas kapacitásokkal rendelkező országokat találhatunk, mint az Egyesült Államok, de várhatóan hamarosan jelentős szerephez jut a versenyben pl. Kína. Az Európai Unió így olyan komoly vetélytársakkal kerül szembe, akik tisztességtelen versenyelőnynek, protekcionizmusnak minősítik a Közös Agrárpolitika termelés-támogatási rendszerét és a WTO tárgyalásokon követelik az ilyen támogatások lefaragását. Amennyiben az EU nem tenne eleget ilyen irányú követeléseiknek, a szóban forgó országok bojkottot hirdetnek az európai élelmiszertermékekkel szemben.

A gépállomány az adott gazdasági egység rendelkezésére álló gépi eszközállomány összessége. Mivel sokféle munkára specializált gépek és kombinált gépek egyaránt szerepelhetnek ebben az állományban, ezért a gépállomány általános megjelenítése nem sokat mond a gazdaság helyzetéről. Elsősorban a gépállomány átlagos életkora szerepel a különböző statisztikákban.

A korai, egy-egy funkció ellátására alkalmas gépeket a fejlesztéseknek köszönhetően rendre felváltják a több funkció ellátására, vagy egyidejű ellátására alkalmas eszközök. Jellemző példa a fejőház berendezése, amely a fejés közben ezernyi információt ad a központi számítógépnek a tehén hőmérsékletéről kezdve a lefejt tej minőségéig, amik alapján ugyanez a számítógép kijelzi, hogy a szóban forgó tehén másnapi takarmányát hogyan érdemes összeállítani.

A mezőgazdaság gépesítésének kezdetén az egyetlen funkcióra alkalmas gépek tették ki az állomány döntő részét. Az erőgép (a traktor) vontatásra volt alkalmas, viszont néha ekét, néha cséplőgépet kötöttek hozzá. Ez utóbbiak (az eke, a borona, a cséplőgép stb.) Jelentős előrelépést jelentett a többfunkciós gépek (a kombájn neve is az angol combine – kombinálás – szóból ered) megjelenése a földeken. Érthető ezért, hogy a gazdaságnak fontos jellemzője a gépállomány számszerű összessége és életkora mellett az eszközök összetétele is. Rendszerint az erőgépek száma és minősége adja az alapvető információt a gazdaság gépi felszereltségéről.

A gyümölcstermesztés kezdetben a mezőgazdaság afféle kiegészítő ága volt. A természetes úton, az erdei tisztásokon, réteken és legelőkön termő gyümölcsfák gondozását nem is tekinthetjük ’termesztésnek’, bár sok írott emlék bizonyítja, hogy a falusi közösségek óvták, helyi törvényekkel szabályozták az ilyen fák hasznosítását. A gyümölcskertészet a ház körüli kertekben nyert intenzívebb formát, majd a nagy ültetvényeken vált nemzetgazdaságilag is fontos ágazattá. A növények jellege meghatározza a művelési formát, csak a kis méretű gyümölcstermő növények (földieper, sárgadinnye) termeszthetők gazdaságosan fóliák alatt, vagy üvegházakban.

A paraszti munka hosszú ideig nem igényelt mást, mint a tapasztalati úton, részben tradicionálisan átadott (a családban eltanult), részben a gazdálkodó saját gyakorlatából tapasztalatilag szerzett műveltséget. A mezőgazdasági termelésben a hagyomány azt a jártasságot jelenti, amit a paraszti környezetben felnőtt ember a nemzedékek során át megőrzött tudás- és ismeretkészletből megszerzett, amit nem tanult, hanem amibe beleszocializálódott. Természetesen nem csak termelési eljárásokról, hanem az azokhoz kapcsolódó életviteli-, szokás- és hiedelemrendszerről is szó van itt. A termelési hagyomány erejére utal az a ma is ismert mondás, hogy „parasztnak születni kell”. Vagyis aki nem parasztnak született, sosem lesz jó gazdálkodó; másrészt pedig aki parasztnak született, sosem fogja megtalálni a helyét a gazdálkodáson kívül.

A halászat és halgazdálkodás szűken értelmezett feladata a természetes vizekben és a mesterségesen kialakított halastavakban élő halak és más vízi állatok tenyésztése és gazdasági hasznosítása. A vízkészletek és az ivóvíz-bázisok gondozása, a víztározók és az árterek vizes élőhelyekké alakítása, az ár- és belvízvédelem feladatai várhatóan új megvilágításba helyezik a halgazdálkodás jelentőségét is. Az ikrák összeszedése, a pangó vizek és a főágak közti összeköttetése biztosítása, a halliftek kialakítása stb. szoros kapcsolatot alakítanak ki a víz- és a halgazdálkodás területei között.

Annak ellenére, hogy az elnevezése csak a lehalászásra, vagyis az eredmények betakarítására utal, a halászatnak és halgazdálkodásnak feladata a természetes vizekben és a mesterségesen kialakított halastavakban élő halak és más vízi állatok tenyésztése és gondozása is. Az ikrák összeszedése, a pangó vizek és a főágak közti összeköttetése biztosítása, a halliftek kialakítása stb. szoros kapcsolatot alakítanak ki a víz- és a halgazdálkodás területei között.

A fákra is jellemző, hogy bizonyos környezetben otthon érzik magukat. Máshol viszont éppen ’idegenségük’ miatt nem találnak természetes ellenséget vagy eléggé erős konkurens fajt, és ekkor agresszív területfoglalást végeznek (pl. akác, galagonya). A Mosoni Duna mentén húzódó galériaerdőben például a víz visszahúzódása után sok nyárfa talált magának út otthont, de a vízutánpótlás megindulása után ezek egymás után dőltek a mederbe. Az emberek elsősorban látványosan és gyorsan növő fajtákat telepítettek szívesen. Nem csak a gazdasági hatékonyság (a mihamarabbi kitermelhetőség) miatt, hanem a fák esztétikai értékeinek minél hamarabb megjelenése reményében is.

Magyarország az európai kontinens közepén, a Kárpátok védő ölelésében fekszik, hegy- és dombvidéki területeket és kiterjedt síkságokat foglal magába, ezért klímája, talaj- és domborzati feltételrendszere rendkívül változatos; a rajta megélhetést találó ökoszisztémákra a mozaikszerűség és a változatosság jellemző. Igaz ez az erdőkre és az erdők fajtagazdagságára is.

A külkereskedelemre vonatkozó adatok rendszerint az élelmiszer- és agrártermékeknek az importban és az exportban elfoglalt arányát, valamint az agrártermékek külkereskedelmi egyensúlyát jelző statisztikai információkat tartalmazzák. Az agrártermékek aránya a teljes exportban a mezőgazdaság nemzetgazdasági súlyát, és egyben a mezőgazdasági termelés nemzetközi versenyképességét jelzi. Minden ország önellátásra törekszik az élelmiszerek terén, ezért az agrártermékek magas arányát az importban rendszerint kedvezőtlen fejleményként értékelik. Magyarországon az agrár- és élelmiszertermékek aránya a teljes importban 3,7 %, az összes exportban 7,5 % volt 2003-ban az EU statisztikája szerint.

Elnevezése a ház mellett elkerített kertre utal, ahol a gazdálkodók a szántóföldinél intenzívebb, de eredetileg nem annyira gépi, hanem kézimunka-igényes termelést folytattak, és ahonnan elsősorban „friss”, közvetlen étkezési célokat szolgáló termékek (zöldség, gyümölcs) kerültek ki. Napjainkban a klasszikus kertészeti ágazat két végpontját az „iparszerű” technológiát alkalmazó, számítógép-vezérelt fóliás-üvegházas „növénygyári” termelés, valamint az ipari inputoktól tartózkodó ökológiai termelés teszi ki.A kertészeti ágazat újonnan megerősödő elágazódása a kerttervezés és kertépítés. Ez a városi közterek és az urbanizált életvitelt folytató polgárok lakóudvarát rendezi elsősorban esztétikai, nem pedig gazdasági szempontok szerint. Speciális al-ága – a virágkertészet és a virágkötészet – kizárólag az esztétikai hasznosság szempontjai szerint szerveződik.

A kertészeti ágazat egyik vonulata az üvegházas/fóliás technológiát alkalmazó végletesen modernizált intenzív termesztés, amely a termékeit általában „friss”, közvetlen étkezési célokra szánja. A kertészet másik, szántóföldi vonulata rendszerint további felhasználásra váró (főleg konzervgyári) nagy mennyiségben és intenzív technológiával.

A kertészetek termékskálája nem csak a fajták sokszínűsége, a termőtáji adottságok sokfélesége, hanem a termesztési módok és eljárások változatossága miatt is széles skálán mozog. A kertészeti termékek azonban nagy víztartalmuk miatt könnyen és gyorsan romlanak, ezért – akár csak rövid ideig tartó – tárolásuk igen költséges. A piaci értékesítés szükségleteit kielégítő tárolhatósági, szállíthatósági kritériumokat ezért sok kereskedő és termelő, akár a tartalmi (íz, zamat) jellemzők kárára is hajlandó előnyben részesíteni.

A mezőgazdaság közvetlenül a természeti erőforrásokat hasznosítja, ennélfogva jelentős hatást gyakorol a természeti környezetre; a levegő, de különösen a talaj és a víz minőségére. Az iparszerű mezőgazdaság nagy mennyiségben használ fel természeti erőforrásokat, és nagy dózisokban koncentráltan terheli a környezetét hulladékanyagaival, kibocsátásaival. A „helyes gazdálkodási gyakorlat” rendelkezés részletezi azokat a szabályokat, amiket a gazdálkodóknak ellentételezés nélkül kötelező betartaniuk a környezet védelmében.

A gazdaság térbeli szerveződésével foglalkozó tudományok (földrajz, regionális gazdaságtan) a természeti környezetet említi klasszikus példaként, mikor szemléltetni akarja a termelési tényezők immobil (tehát nem változó és nem változtatható) összetevőit. Csakhogy a természeti környezet is változik (elsősorban a klíma, ami kihat a vízháztartásra), és változtatható is (emlékezzünk a nagy természetátalakítási tervekre: folyók visszafordítására, vagy az Aral tó intő példájára). Mindezek a változások és változtatások természetesen hatással vannak a mezőgazdasági termelésre.Magyarország klímájára a mérsékelt övi időjárás jellemző, a Kárpátok íve pedig jórészt megvédi a medencét a pusztító viharoktól. Ugyanakkor a medence folyóvizei az ország területén kívülről és rendszerint viszonylag rövid időszakra koncentrálódva érkeznek a művelt területekre, a folyószabályozásokkal és az árvízvédelem eddig gyakorlatával pedig mindent megtettünk annak érdekében, hogy ez a víz a lehető leggyorsabban el is távozzon az országból. Az utóbbi 20-30 év aszályos periódusa, a forró és száraz nyarak (Magyarországon termeszthető növény lett a cirok) lassan meggyőzte a felelősöket, hogy másfajta vízgazdálkodásra van szükség az országban. A lecsapolt ártereken visszaállított víztározók kedvező hatással vannak a mikroklímára, öntözésre alkalmas vízkészletként tárolják az áradásos időszakok vízfölöslegét és egyben a gátak vég nélküli emelését is szükségtelenné teszik. A globális méretekben jelentkező klímaváltozás hatásai – előre jelzések szerint – a Kárpát medencében sivatagosodást és az időjárás szélsőségesebbé válását okozhatja.