Vizsgálat
Az emberi viselkedés megértésében nagyon fontos szerepet játszik az, hogy megpróbáljuk megérteni, vagy legalább kikövetkeztetni, hogy valaki miért úgy viselkedik, ahogyan. Miért kedves velünk a pincér az étteremben; pusztán a borravaló miatt, vagy amúgy is kedves, segítőkész ember? Ezek a kérdések attribúciós problémákat vetnek fel: a számos lehetséges ok közül melyiket tulajdonítjuk az adott cselekvésnek vagy viselkedésnek. Ezek a problémák a mindennapi életben folytonosan előkerülnek, mikor el kell döntenünk, hogy a megfigyelt viselkedés az adott személyről tükröz-e valami sajátosat, vagy csupán arról a szituációról, amelybe az illető talán akaratán kívül került bele. Ha arra következtetünk, hogy a viselkedésért elsősorban a személyre vonatkozó valami felelős, akkor következtetésünket belső vagy diszpozicionális attribúciónak nevezzük. Ha azonban arra a következtetésre jutunk, hogy a viselkedésért elsősorban külső ok felelős (például pénz, erős szociális normák, fenyegetés), ezt külső vagy szituációs attribúciónak nevezzük. Saját viselkedésünket, tulajdonságainkat is sokszor attribúcióval tudjuk magyarázni: „egész nap olyan feszült voltam – biztos az időjárási front az oka”. Saját belső állapotainkat is sokszor a külső jelzőingerek alapján értelmezzük. Ez a megfigyelés az alapja Daryl Bem önészlelési elméletének, mely szerint magunkról alkotott ítéleteink ugyanazokat a következtetési folyamatokat használják, mint amelyeket mások megítélésében alkalmazunk. Az elmélet szerint az egyén saját attitűdjeit, érzelmeit és egyéb belső állapotait részben úgy ismeri meg, hogy megfigyeli saját viselkedését és annak körülményeit, és abból következtet. Tehát minél gyengébbek, ellentmondásosabbak és értelmezhetetlenebbek a belső jelzőingerek, az egyén annál inkább ahhoz a külső megfigyelőhöz hasonlít, akinek a külső jelzőingerekre kell hagyatkoznia az egyén belső állapotainak megítélésében. Az önészlelés elmélete azt állítja, hogy amikor saját viselkedésünkre keresünk magyarázatot, akkor ezt ugyanolyan módon keresik, mint ahogy egy külső megfigyelő tenné, vagyis megpróbálják eldönteni, hogy diszpozicionális attribúciót vagy szituációs attribúciót alkalmazzanak-e.
Mennyiség
A rendelkezésre álló adatok mennyisége nem mindig könnyíti meg a kérdés eldöntését, hiszen az legtöbbször olyan alapvető tulajdonságok, viselkedési sémák után kutat, melyek állandóak, noha megerősítő jellegük lehet. Ha például valaki a múltban is mindig önzetlenül átadta a helyét a villamoson, s mi ismét tanúi vagyunk egy ilyen jelenetnek, akkor ismereteink, a rendelkezésünkre álló adatok alapján rögtön önzetlenségére következtetünk (diszpozicionális attribúció), s nem kezdünk el azon gondolkodni, hogy a főnöke felesége volt-e a figyelmességben részesült hölgy.
Feldolgozás
A megfigyelések azonban súlyosan torzítanak a diszpozicionális attribúció javára. Ha valaki egy adott helyzetben valamilyen viselkedést mutat, akkor ezt hajlamosabbak vagyunk a körülmények figyelmen kívül hagyásával értelmezni, azaz teljes mértékben neki magának tulajdonítjuk a viselkedést. Azáltal, hogy túl könnyen vonunk le a személy diszpozícióira vonatkozó következtetéseket, alulbecsüljük a viselkedés szituációs okait. Más szóval, az emberi viselkedésre vonatkozóan olyan okozati sémánk van (legalábbis a nyugati társadalmakban), amely túl nagy súlyt helyez a személyre, és túl keveset a helyzetre. Ezt a szituációs attribúcióktól a diszpozicionális attribúciók felé való eltolódást egy pszichológus alapvető attribúciós hibának nevezte el. Az ezen eltolódást felfedő egyik első vizsgálatban a személyeket arra kérték, hogy hallgassanak meg egy olyan beszédet, mely vagy a faji elkülönítés mellett, vagy azzal szemben érvelt. A személyeket informálták arról, hogy a beszédet tartó egyének egy kísérletben vesznek részt, és előzőleg megmondták nekik, hogy a kérdés melyik oldala mellett érveljenek; a beszélőnek tehát nem volt választása. Ezen tudás ellenére, amikor a személyeket arra kérték, hogy becsüljék meg a beszédet tartó ember faji elkülönítésre vonatkozó tényleges attitűdjét, arra következtettek, hogy az egyén ahhoz közeli álláspontot foglal el, mint ami mellett a beszédben érvelt. Más szóval, a személyek diszpozicionális attribúciót végeztek, noha a szituációs tényezők teljesen elégségesek voltak a viselkedés magyarázatához. Ez a hatás nagyon erőteljes. Még ha a szöveg előadása szándékosan színtelen és minden lelkesedést nélkülöző is, vagy ha a beszélő egyszerűen csak felolvassa a beszéd lemásolt változatát, a megfigyelők még mindig hajlamosak az abban kifejtett attitűdöket a beszélőnek tulajdonítani.
Kapcsolódó információk:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
