Fóbiák
A fóbiás beteg azonban már konkrét, szorongást kiváltó helyzetekre reagál heves szorongással. Olyan irracionális félelemről van azonban ez esetben is szó, melyet a legtöbb ember egyáltalán nem él meg fenyegetőnek. A leggyakoribb hét félelemfajta, melyről gyakran beszámolnak egészséges emberek is, a kígyó, a magasság, a vihar, az orvos, a betegség, a testi sérülés és a halál. Mindenki átél félelmet, mindenkinek vannak kitüntetett szorongásos tárgyai, de ezek mindaddig nem jelennek meg fóbiaként, míg nem teszik csaknem lehetetlenné az élet normális menetét és megszervezését. Ilyenek például a tömegiszony, a zárt tértől való irtózás, a rovaroktól való kóros félelem. A fóbiás zavarokat három csoportba sorolják: egyszerű fóbiák, társas fóbiák és az agórafóbia. Az egyszerű fóbia valamilyen tárgytól, állattó vagy helyzettől való félelmet jelent, amikor valaki irracionálisan fél viszonylag ártatlan dolgoktól is: a sötétségtől, bizonyos állatoktól, zárt helyektől. A társas fóbia jelentősen rombolja, valamint megnehezíti a társas kapcsolatokat, mert a beteg bizonytalannak érzi magát emberek között, folyamatosan aggódik, hogy zavarba jön, s lelepleződik szorongása. Ezek a félelmek általában nem reálisak: aki attól fél, hogy remegni fog, valójában nem remeg, aki attól fél, hogy dadogni fog, vagy reszket a hangja, valójában teljesen normálisan beszél. A nyilvános beszédtől és a közös étkezéstől való félelem a társas fóbiás személyek leggyakoribb panasza. Legtöbben azonban az agórafóbia miatt fordulnak orvoshoz – ez a betegség az ismeretlen helyzetektől való félelmet jelenti. A beteg kerüli a nyitott tereket, nem mer utazni vagy tömegbe menni, és attól tart, hogy vészhelyzetben nem tud majd elmenekülni. Rájuk az jellemző, hogy erősen függő személyiségek, akik gyerekkorukban intenzív szeparációs szorongástól szenvedtek. Az agórafóbia kezelése nehezebb, mint a társas vagy egyszerű fóbiáé.
Öngyilkosság
Az öngyilkosság voltaképpen önmagunk ellen fordított agresszió. A szorongás, a frusztráció, az inkompetencia érzése teljesen eluralkodik a betegen, és az ezek által kiváltott dühöt önmagán vezeti le. A pszichoanalitikusok szerint ilyenkor az öngyilkos, aki önmaga teljes megsemmisítésére tör, tulajdonképpen projekciót hajt végre: a mások iránti agressziót irányítja át saját magára. Például, ha valakinek olyan személyek okoznak számára elviselhetetlen kínokat, akiket a társadalmi illemkódex szerint tisztelni és szeretni illik, ám a megbüntetésükre irányuló ezen ösztöntörekvéseit elfojtja, és ezek erős bűntudat formájában visszatérnek, majd önpusztításhoz vezethetnek. Más felfogások szerint az öngyilkosság segélykiáltás: a beteg voltaképpen nem akar meghalni, csak jelezni akarja környezetének helyzete elviselhetetlenségét, vagy éppen ezzel a végső, kétségbeesett lépéssel akarja kizsarolni a szeretett személy figyelmét és gondoskodását, s bűntudatot kelteni benne mellőzöttsége miatt. Azért is nehéz azonban e kérdésben általános elméleteket gyártani, mert az élet értelmének és értékének problémájába ütközünk. A legtöbb vallás például feltétlen értéknek tartja az életet, és mélységesen elítéli az öngyilkosságot. Egyes pszichológiai és filozófia elméletek azonban amellett szállnak síkra, hogy ki-ki szabadon dönthessen a felől, mennyire tartja értelmesnek és továbbvihetőnek a saját életét, s ne érje megbélyegzés azért, ha véget vet neki. Öngyilkossághoz legtöbbször radikálisan megváltozott és az öngyilkos számára vállalhatatlan életkörülmények vezetnek (szeretett személy halála, kitelepítés), vagy éppen hosszas lelki szenvedésének (sok-sok magányban eltöltött év) vet véget valaki ily módon.
Pánikbetegség
A szorongás teljesen normális reakció különböző veszély- és stresszhelyzetekben, amiket jóformán senki sem kerülhet el. Abnormális azonban akkor, ha olyan helyzetekben jelentkezik, melyeket az emberek többsége nem észlel különösebben stresszkeltőnek, hanem esetleg csak bosszantónak vagy kellemetlennek. A szorongás vagy fő tünet a szorongásos betegségek között (ilyen a generalizált szorongás és a pánikbetegség), vagy akkor szorong az egyén nagyon erősen, ha valamilyen maladaptív viselkedését próbálja meg legyőzni (fóbiák és rögeszmés-kényszeres betegségek). A pánikbeteg gyakorlatilag egész nap szorong: bizonytalanságot, nyugtalanságot érez, folyamatosan aggódik, és a legkisebb stresszre is eltúlzott reakciós mintázatot ad. Testi panaszai a képtelenség a pihenésre, az alvászavar, a fáradtság, a fejfájás, szédülés és gyors szívverés. A beteg döntéshozatali képessége jelentősen lecsökken, állandóan aggódik, nehezére esik bármire is koncentrálni, de ha végül mégis eldönti magát valami mellett, akkor pedig amiatt szorong, hogy helyesen határozott-e, nem hoz-e bajt a fejére. A generalizált szorongástól szenvedő ember pánikrohamokat, akut és mindent maga alá gyűrő aggodalmat is átélhetnek. A pánikrohamok alatt a beteg saját életét is fenyegetve érzi, s rendkívül heves fizikai tüneteket produkál. Erősen ver a szíve, kapkodva szedi a levegőt, izmai remegnek, gyengének érzi magát, és hányingere van – mely tüneteket a szimpatikus idegrendszer vezérel, s melyek valójában a szervezet egészséges reakciói vészhelyzet esetére. A rémület oka azonban ismeretlen, noha ez hevességét korántsem tompítja, sőt, a beteg halálos veszedelemben érzi magát. A pánikroham a legváltozatosabb helyzetekben törhet rá a betegre.
Rögeszmék
A rögeszmés-kényszeres beteg életét bizonyos cselekedetek kényszeres ismételgetése nehezíti meg. Ilyen például a folyamatos tisztálkodási, kézmosási kényszer, a túlzásba vitt takarítási hajlandóság, rögeszmés gondolatok folyamatos ismétlődése (mondjuk, ha egy orvos alig mer szikét a kezébe venni attól való félelmében, hogy elvágja a beteg nyakát, ami rögeszmés gondolatainak ismétlődő tárgya). A rögeszme olyan nem kívánt gondolat vagy kép, ami újra és újra felbukkan a beteg észlelésében, és cselekedeti ennek rendelődnek alá: ezek a kényszercselekvések. A betegség fő jellegzetessége az akarat, a helyzet uralására való képesség elvesztése: az áldozatok teljes erejükkel harcolnak azért, hogy megszabaduljanak zavaró gondolataiktól, vagy hogy ellenálljanak az ismétlődő cselekvések végrehajtásának, de erre képtelenek. Így komolyan veszélyeztetik a mindennapi élet rendes menetét, noha a beteg felismeri képzetei abszurd és visszataszító mivoltát, felfogják, hogy értelmetlen képzetek uralják őket, de amint megpróbálnak ellenállni, akkora szorongás tör rájuk, hogy csak a kényszeres cselekvés enyhítheti szenvedéseiket. A rögeszmés gondolatok fő témái a saját magukban vagy másokban okozott szenvedés, a fertőzéstől való félelem, kételkedés az elvégzett feladatban. Minden kornak megvannak a maga tipikus rögeszméi: régen a vallással és a szexualitással kapcsolatos rögeszmék, valamit a szifilisztől való rettegés volt gyakori, ma már az AIDS köré csoportosulnak a fertőzéssel kapcsolatos félelmek. A kényszerek fő formái a mosakodás és az ellenőrzés. Az előbbi olyan kényszeres cselekvés, mely minden, személyekkel vagy tárgyakkal való érintkezés után „megtisztulásra” sarkallja a beteget, az utóbbiak pedig rituálisan újra és újra ellenőriznek minden lehetséges veszélyforrást maguk körül.
Kapcsolódó információ
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
