Kísérlet
Az első világháború idején Wolfgang Köhler néhány csimpánzzal folytatott kísérletet Tenerife szigetén. Számos probléma helyzet elé állította őket, amelyek nagy részét az állatok az ún. próba- szerencse tanulás révén sikeresen megoldották. Ennek során a kísérleti állatok a táplálékhoz való jutás vagy a ketrecből való kijutás reményében különböző műveleteket végeztek, amelyek közül néhány sikeresnek bizonyult, így például nyitotta a ketrec zárját vagy üzembe helyezte az ételadagolót.
A véletlenszerű próbálkozások közül sikerre vezető cselekvések rögzültek és e tanulás következtében az állatoknak egyre kevesebb időre volt szükségük a helyes megoldások véghezvitelére. Más szóval, tanulásuk a megerősítések következtében fokozatosan javult, végül meghatározott viselkedési formák kialakulásához (kondicionálásához) vezetett.
A behaviorista kutatók már korábbi kísérleteikkel tisztázták, hogy ez a fajta tanulás általános módja a feladatmegoldásnak és az alacsonyabb rendű állatok között is végbemegy. Köhler azonban kimutatta, hogy a csimpánzok más, bonyolultabb típusú feladatokat is képesek megoldani, amelyekre - mint később kiderült - más állatok nem képesek. Úgy helyezte el a táplálékot, hogy az állatok jól lássák, de ne tudják elérni. Botokat kellett használniuk, hogy a ketrecen kívülre rakott banánhoz hozzájussanak, és ládákat kellett egymásra helyezniük, hogy a mennyezetről lelógó gyümölcsöt elérjék. A csimpánzok sikeresen oldották meg ezeket a feladatokat. Először karjuk kinyújtásával vagy felfelé nyújtózkodással és ugrálással próbálkoztak, majd miután ezek a törekvések sikertelennek bizonyultak - hiszen a táplálék túlságosan messze volt tőlük - abbahagyták próbálkozásaikat és látszólag ügyet sem vetettek többé a dologra. Majd hirtelen a ketrecben található botokhoz illetve ládákhoz léptek és eszközként használva ezeket hozzájutottak a táplálékhoz. Sőt, a Szultánnak nevezett csimpánz arra is képes volt, hogy két, erre alkalmas botot összeillesszen és azzal kotorja be azt a táplálékot, amelyet messze a rácson túl helyeztek el.
Belátásos tanulás
Köhler ezt a fajta problémamegoldást belátásos tanulásnak nevezte el, utalva arra, hogy a csimpánzok valahogyan átlátják a céltárgy (banán) és az eszköz (bot illetve láda) viszonyát és ez a hirtelen "beugró" összefüggés a helyes, célirányos tevékenységet váltja ki bennük. Itt tehát nem a behaviorizmus próba-szerencse tanulásával van dolgunk; az állatok a látóterükbe kerülő tárgyak fizikai tulajdonságai alapján képesek voltak agyukban kialakítani egy újszerű megoldás formát és azt alkalmazni. Mentálisan, hozzák létre a táplálék megszerzésének adaptív módját, nem pedig a próbálkozások során válogatnak a cél elérése szempontjából hatékony műveletek között. Az újabb kutatások azonban arra mutattak, hogy Köhler értelmezése több ponton is támadható és az állatok tanulása nem szükségképpen a hirtelen belátáson és a tárgyak mechanikájából kiinduló mentális alkotáson alapul. Azt vették észre, hogy fiatal csimpánzok időnként akkor is összerakták a botokat és felhalmozták a ládákat, ha ezzel semmilyen táplálékhoz nem jutottak. Ez a tevékenység része volt a játékuknak, amelyet semmilyen megerősítés nem követett. A vadon született csimpánzok gyorsabban tanulják meg, hogy a botot "gereblyének" használják, mert változatosabb módon használják a tárgyakat, mint fogságban nevelkedett társaik. Akik viszont kezdetben nem voltak képesek megtanulni a botok helyes használatát a táplálék elérésére, később lényeges javulást értek el ezekben a feladatokban, ha botokat adtak nekik játék céljára. A javulást nyilvánvalóan az okozza, hogy amennyiben az állat előzetesen megismerkedik a bot sajátos tulajdonságaival és a vele végzett műveletekkel, rájön ara, hogy különböző tárgyak mozgatására is használhatja őket. A csimpánzok - valószínűleg más emberszabásúak is, bár erre egyelőre nincs bizonyíték - tehát képesek arra, hogy a jelenlegi helyzetet összehasonlítsák a múltbeli szituációkkal, és kiválasszák azokat a cselekvéseket, amelyekről úgy tartják, hogy beváltak hasonló helyzetekben. Amikor környezetük valamely újszerű kihívására válaszolnak, lényegében a múlt elemeit idézik fel és "illesztik össze" a hasonló tapasztalatok megfelelő kombinációjával. Az emberi probléma-megoldás általában szintén nem a hirtelen belátásokon alapszik, hanem a múltbeli élmények kreatív felhasználásán. Ennek látszólag ellentmond az a körülmény, hogy időnként úgy érezzük, valahonnan az "ismeretlenből" jön elő a megoldás egy rövidebb-hosszabb lappangási periódus végén. Olykor átélünk ún. "aha" élményeket, amikor hirtelen eszünkbe jut egy kézenfekvő válasz vagy megoldás egy korábbi, sokszor már el is felejtett problémára. A retrospekción alapuló kísérletek azonban azt mutatják, hogy az aha-élmény minden egyes esetében jelen van egy olyan gondolatsor, amely végső soron a hirtelen belátáshoz vezet. A bennünket feszítő probléma váratlanul sikeres megoldása felett érzett izgalom úgy tűnik elég ahhoz, hogy elfelejtsük a megoldáshoz vezető gondolati lépéseket és a továbbiakban ne lássuk a közöttük lévő kapcsolatokat. Ilyenkor mintegy "észrevesszük" a mentális műveletek egymásutánja révén létrehozott megoldást, és nem egyszerűen logikai úton kalkuláljuk azt. Köhler kísérleti csimpánzai hasonlóképpen jártak el; ahhoz hogy a helyes megoldáshoz jussanak, a már ismert fizikai tárgyakkal végzett mentális műveletek közül kellett felismerniük a célravezetőt.
Kapcsolódó információ