Az erőforrások kihasználása

Az évezredeken keresztül vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek létét kizárólag a környezet természeti erőforrásainak hasznosítása határozta meg. Mezőgazdasági ismeretek hiányában a gyűjtögetés lényegében gabonafélékre, hüvelyesekre, gyökerekre, olajos magvakra és gyümölcsökre terjedt ki. Vad és hal egészítette ki a táplálkozást. A vadászó-gyűjtögető emberek szinte közvetlenül jutottak hozzá a természet kincseihez, amelyeket a helyszínen fogyasztottak el. Szerszámaik és eszközeik egyszerűek voltak, a raktározást-tárolást nem ismerték. Amikor a terület erőforrásai kimerülőben voltak, elhagyták a környéket és máshová költöztek, ahol bőségesen termett az, amiből elláthatták magukat. A vadászat és a gyűjtögetés ezért kiterjedt szabad térségeket igényelt. Ahová az emberek időszakosan visszatérhettek. Az erőforrások hasznosításának ez a formája a mezőgazdaság fejlődésével csaknem mindenütt háttérbe szorult. A mezőgazdaság bizonyos növények és állatok mesterséges és topográfiailag korlátozott koncentrációját jelenti. A növénytermesztés és az állattartás az ember számára hasznos fajok háziasításán alapul, ami a fajok kipróbálását jelenti, majd genetikai adottságainak módosítását, kedvezőnek ítélt tulajdonságaik kiválogatása révén. A földművelés a vetés előkészítését (a talaj feltörését és megművelését) szolgáló eszközök fejlesztését is feltételezi, akárcsak a mezőgazdasági termények betakarítását, begyűjtését és feldolgozását. Az élelemfelesleget pedig tárolják az esetleges szűkös időszakokra. A földművelők helyhez kötöttek, és környezetük adottságait saját hasznukra fordítják. Tartósan megmaradnak, letelepednek ott, ahonnan a vadászó-gyűjtögető embereknek tovább kell vándorolniuk. Ennek egyik következménye az erőteljes társadalmi szerveződés. Ahogy a növény- és állatfajták leszármazási vonalát irányítják, hasonlóképpen kell munkájuk gyümölcsét saját leszármazottaiknak átadniuk. A földművelő társadalmak fokról-fokra családi és leszármazást követő szerkezetet mutatnak.

A természet átalakítása

A történelem folyamán a földművelő társadalmaknak munkamódszereiket és szerveződésüket rendkívül változatos környezetekhez kellett hozzáigazítaniuk. Mintegy 100 ezer évvel ezelőtt a korai kőkorszak végén az első földművelő központok főként száraz és nyitott ökoszisztémákban jelentek meg, amelyeken változatos állat- és növényfajok éltek. Az egyre gyarapodó népesség eltartására kényszerült gazdálkodóknak azonban más környezeteket is meg kellett hódítaniuk – mindenekelőtt az óriási erdőségekkel borított területeket, amelyeket kiirtottak, tűzzel felégettek, majd helyükön növényi kultúrákat honosítottak meg.

Az erőltetett ütemű erdőirtások nyomán a szubtrópusi övezetekben sztyeppek alakultak ki, ahol aztán nomád pásztorkodást folytattak. Máshol – a folyó menti sávokat kivéve – sivatagi, ily módon kihasználatlan környezet is kialakult. A mérsékelt égövben az erdők kiirtásával keletkezett tisztásokon gabonát termesztettek, amihez fokozatosan állattartás társult. A nedves klímájú trópusi monszunerdők kiirtása komoly talajeróziót okozott a lejtőkön, ahol aztán lehetetlenné vált a földművelés. A földművelők ezért a folyóágyak alluviális mélyföldjeit hasznosították, ahol növénykultúráikat vízelvezető árkokkal és gátakkal védték a vízfeleslegtől, vagy vízzel elárasztható rizst termesztettek. Minél nagyobb a demográfiai nyomás és minél mostohábbak a természeti viszonyok, annál több munkával alakítható át a környezet. Ugyanazon területnek évszázadok során át tartó hasznosítása alakította ki az agrártájakat, amelyeknek szétzilálásához a mezőgazdaság gépesítésének legújabbkori kényszerítő körülményei nagymértékben hozzájárultak és amelyek már csak ritka nyomokban találhatóak meg, például Erdélyben.

A természet átalakításának hatásai

Az ember hatalmas előnyökhöz jutott a technológiai fejlődés révén. Hihetetlenül sikeres élőlény lett a Földön, soha egyetlen faj sem játszott ilyen uralkodó szerepet. Ez az uralkodó azonban – legalábbis eddig – hihetetlenül ostoba is egyben. Még mindig nem fogta fel, hogy a földi élethez szükséges legegyszerűbb feltételek, például a légkör gázainak aránya, a hőmérséklet, a csapadék alakulása, a talaj szerkezete, a vizekben oldott anyagok összetétele és így tovább, csak az egyébként egymással versengő fajok többségének az együttműködésével tartható fenn, s ez korlátokat szab a versengésnek. Másrészt az ember sokat veszít kultúrájából, önállóságából, döntési szabadságából, ha életét egyre nagyobb mértékben alapozza a technológiai rendszerekre. Az ember technológiai tevékenysége következtében kimutathatóan növekszik a szén-dioxid és néhány más olyan gáz mennyisége az atmoszférában, amely ugyan átengedi a napsugárzást, de a Föld felszínéről kibocsátott hősugarakat visszaveri. Így üvegházba zárja a Földet, ami az egész légkör és a földfelszín felmelegedését, az időjárás megváltozását okozza, annak egyelőre kiszámíthatatlan ökológiai következményeivel együtt. A több millió faj közül néhány fajnak és a biológiai rendszerekhez képest roppantul egyszerű, mondhatni, primitív technológiai rendszereknek a minden határon túl való kiterjesztése szükségszerűen magával vonja az egész rendszer sokféleségének csökkenését. A trópusi őserdők irtásával például az ember rohamosan tönkreteszi a legösszetettebb, legváltozatosabb élő rendszereket. A folyamat egy bizonyos határon túl a szabályozás zavaraihoz, esetleg összeomlásához vezet. Nézzük hazánkban mi ment végbe a múlt században. Az ökológiai rendszerek XX. századi leromlásának öt fő oka közül négy, hazánkban, és a folyóink életképességét befolyásoló vízgyűjtőkön is meghatározó folyamatok voltak és tartanak jelenleg is. Ezen folyamatok: -természetes, vagy más hasznosítású területek szántó területekké alakítása. A művelt területek (ide azokat sorolja az elemzés, amelyekben a szántó, váltott művelés, intenzív állattartást szolgáló területek vagy legelő és vizes kultúrák aránya meghaladja a 30%-ot) a föld felszínének 25 %-át foglalják el. A Kárpát-medence potenciális vegetáció térképe alapján hazánk mai területének 85 %-a volt erdővel borított, a Honfoglalás időszakában ez az arány már csak 40% körüli, ami a XIX. század végére 10% alá süllyedt. A folyamatot a szántóterületek térnyerése kísérte, ami a XIX. század végére a teljes országterület 55%-ra növekedett. Az arányból fakadó hatásokat a hatvan évekre befejeződött kollektivizálás tájszerkezet homogenizáló folyamata tovább súlyosbította. -elsősorban a mezőgazdasági termelés technológiai változásai miatt a nitrogén és foszfor terhelés drasztikus növekedése, az 1960 évhez képest megkétszereződése illetve -háromszorozódása. Hazánkban a nitrogén, foszfor és kálium felhasználás - hatóanyagban kifejezve - 1960 és 1990 között 6-7-szeresére növekedett. - a széndioxid légköri koncentrációja 32%-kal nőtt a XVIII. század vége óta, a belsőégésű motorok alkalmazása és a területhasználat változásai miatt. Mindkét kiváltó folyamat hazánkban is jelentős volt. - a folyók természetes lefolyásának módosítása, mesterséges tározók kialakítása. Magyarországon is az összes jelentősebb vízfolyáson végeztek szabályozási munkálatokat, vizeink jelentősen módosított körülmények között folynak. Az összes (már lerövidített) folyónk jelenlegi hosszából (2759 km) 864 km folyik természetes körülmények között.

A természet átalakulásáról link