A fajok pusztulásának természetes okai

Ma már a széles közvélemény előtt is ismert, hogy az emberi civilizáció szüntelen terjeszkedése és sokféle káros hatása komolyan veszélyezteti az élő rendszerek fajgazdagságát. A feltételezhető kihalások éves rátája legalább 2-3 nagyságrenddel haladja meg a természetes mértéket. A Föld fajai a hatodik kihalási hullám szélére kerültek. A Földön korábban már öt kihalási hullám végbement. Az utolsó ilyen periódus körülbelül 65 millió évvel ezelőtt volt, amikor alighanem egy hatalmas aszteroida becsapódása okozott környezeti katasztrófát. Ez a becsapódás lehetett az oka a dinoszauruszok kihalásának – többek között. A hatodik hullám talán már el is kezdődött. Az ökológiai környezet feltételeihez való alkalmazkodás során a populációk tulajdonságai változnak. Idővel két elkülönülten fejlődő, különböző környezetbe került népesség önálló fajokká is alakulhat.

A törzsfejlődés során a fajok folytonos keletkezésével természetesen mindig is együtt járt mások kihalása. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a Földön valaha élt fajok döntő hányada eltűnt, kipusztult. Az evolúció természetes kísérője ez. A bioszférának azonban ehhez a "befejezetlen kísérlethez" több milliárd esztendő állt rendelkezésére. Kevés hirtelen, katasztrófaszerű pusztulásról tanúskodnak az ősmaradványok. A biológiai tényezőket főleg a folyamatos háttérkihalások okaként ismerik el. Az azonos életközösségben élő élőlények közös evolúciós múltjuk miatt egymással többé-kevésbé szoros kapcsolatban állnak. A fajok közti kölcsönhatások az egyik partner kipusztulását eredményezhetik akár az erős versengés, akár a szimbióta partner elvesztése miatt. A zárva termő növények evolúciós értelemben vett virágzásával párhuzamosan csökkent az összes többi edényes növény nemzetségeinek száma. Elképzelhető, hogy sok szűznemzéssel szaporodó élőlény sorsát az ivartalan szaporodás és az abból fakadó kis változatosság pecsételi meg. Egyesek szerint az ökoszisztémáknak hosszú feltöltődési és kisülési időszakai vannak. A kisülési időszakok előtt az életközösség telítődik fajokkal, majd tömeges kihalás következik be. A bioszféra belső eredetű megváltozásai is vezethetnek fajok kipusztulásához. Az abiotikus tényezők két csoportba oszthatók, és elsősorban a nagyobb kihalások hátterében állhatnak. A földi okok közt említik a vulkáni tevékenységet, a klímaváltozást, a tengerszintváltozást, sőt még a kontinensvándorlást is. A tengerszint süllyedése sok esetben egybeesett a tömeges kihalási események időpontjával. Sokszor viszont nincs semmilyen összefüggés, emiatt a tengerszintváltozást csak mint alkalmanként jelentős hatást ismerik el. Földön kívüli hatás lehet egy meteorit becsapódása vagy a Naprendszer áthaladása a Tejútrendszer egy-egy karján. Utóbbi periódusideje megegyezik a kihalások sokak által feltételezett periódusidejével. A dinoszauruszok hanyatlásának korából származó kőzetekben szokatlanul nagy mennyiségű iridiumot mutattak ki, és emellett szokatlan szerkezetű kvarcot. Mindkettő ritka a Földön, de gyakori a világegyetem más részeiből származó kőzetekben. Ez az alapja annak az elméletnek, mely szerint a dinoszauruszok és például sok hajtásos növény kréta végi kihalását egy becsapódó aszteroid okozta. A meteorit átmérőjét 10 kilométeresre becsülik, és feltételezik, hogy a becsapódás után néhány évig sötét, hideg porfelhőben kellett gondoskodni a megélhetésről. A krízist viszonylag könnyen átvészelték a páfrányok és az éjszakai életmódot folytató melegvérű állatok, például emlős őseink.