A jelelmélet története
A jelek a legősibb időktől fogva foglalkoztatták az ember képzeletét. A természeti jelenségeket jelekként értelmezve sok hasznos, ma is érvényes ismeret birtokába jutott. Sokszor persze a jelek "megfejtése" babonák, tévhitek alapja lett. (Sajnos, ez ma sem ritka dolog, és nem csak a primitív társadalmakban.) Mint jelalkotó és jelhasználó pedig már nagyon korán magyarázatot keresett a jelek természetére, a jelek és a jelzett dolgok, azaz a valóság összefüggéseire. A görög bölcselők közül elsősorban Platón és Arisztotelész foglalkozott a név, a tárgy és a róla alkotott fogalom közti kapcsolatokkal. A középkori skolasztikusok logikai és ismeretelméleti munkáiban, a reneszánsz filozófusok műveiben nagyon sok érdekes eszmefuttatást találunk a jelekről, jelműködésről. Megállapításaik közül sok ma is érvényes. Az első olyan mű, amelyben felfedezhetjük a modern jeltudomány csíráit, Locke Értekezés az emberi értelemről című munkája. 1962-ben megtartották az első szemiotikainak nevezhető nemzetközi kongresszust, majd 1969-ben megindult a Semiotica című folyóirat. A jeltudomány nagykorúvá vált. Mindezek ellenére nagyon sok még a vitatott kérdés a szemiotika illetőségét és illetékességét, hovatartozását illetően. Társadalomtudomány-e a szemiotika? Sok kutató nemmel válaszol erre a kérdésre, s a szemiotikát a kibernetikához hasonlóan elkülöníti a társadalomtudományoktól. Mások ellenkezőleg, társadalomtudománynak tekintik, s ennek megfelelően csak az emberi társadalom jeleivel, jelrendszereivel foglalkoznak. Nincs egyetértés abban sem, hogy hol kell meghúzni a határt a szemiotika és az egyes jelrendszereket önmagukban tanulmányozó tudományok, például a nyelvtudomány, irodalomtudomány, valamint a kommunikációelmélet, információelmélet között. Az sincs tisztázva, mi a viszony ezek között a tudományok között: Saussure, mint láttuk, a szemiotikát a pszichológia alá rendelte, a nyelvtudományt pedig a szemiotika résztudományává "degradálta". Követői, a francia szemiológusok, éppen fordítva, a szemiológiát rendelik a nyelvtudomány alá. Mások a kommunikációelmélet segédtudományának tartják, és így tovább. Ezek a problémák egyébként minden olyan tudománnyal kapcsolatban felmerülnek, amelyik ilyen vagy olyan formában az információval, az információcserével, -tárolással, -rögzítéssel, -feldolgozással foglalkozik.
A jelelmélet tudománya
Az emberi kultúra elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. A jelek sohasem önmagukban állnak, hanem rendszereket alkotnak. Ezek a rendszerek meghatározott szabályokon alapulnak, amelyek eltérőek lehetnek az egyes kultúrákban. Mondhatjuk azt is, hogy magát a kultúrát éppen ezek a szimbolikus szabályrendszerek hozzák létre, hiszen ilyen a nyelv, a vallás, a kérdéses nép vagy népcsoport szokásai, társadalmi megnyilvánulásai. Mindezek a rendszerek koronként változhatnak, de az adott nép számára több évszázad elteltével is felismerhetők és értelmezhetők maradnak, még akkor is, ha közben a szokások megváltoznak. A jelek, jelképek megjelenésére az idők során több elmélet is született. A jelek tanulmányozására szakosodott tudomány, a szemiotika (jeltan) a huszadik században elválaszthatatlanul összekapcsolódott a néprajzkutatással, a régészettel, az antropológiával és a mítoszkutatással. Egy adott nép vagy népcsoport jeleit kutatja az etno-szemiotika, amely nagymértékben támaszkodik a népdalokban, közmondásokban előforduló jelképekre is. A jeltan egyik legfontosabb elméleti kérdése az, hogy vajon a szimbolikus gondolkodás megelőzte-e a logikait, vagy a logika hozta létre a jeleket. A nyugati társadalmak kutatói közül sokan idealisztikus hozzáállással próbálták megérteni azt a folyamatot, amely a jelek, jelképek kialakulásához vezetett, és többnyire azt feltételezték, hogy az emberré válás során először képekben gondolkodtunk, s az agy csak később vált alkalmassá arra, hogy logikus, egymásra épülő következtetéseket vonjon le. Az amerikai Victor Turner szerint bizonyos etológiai reflexek (mint például a párkereső ceremóniák) ritualizálódtak, s ezek alakultak át később szimbólumokká. Mások abból indultak ki, hogy az egyedfejlődés ismert lépéseiből mindig lehet a törzsfejlődés szakaszaira következtetni, s ezért a gyermekek beszédének kialakulását figyelték, akikre szintén a képi gondolkodás a jellemző, a racionális csak az iskolás korban alakul ki. A francia Piaget viszont azt állítja, hogy az ingerek racionális feldolgozása egyáltalán nem igényli az előzetes szimbolikus értelmezést. Az egykori Szovjetunió kutatói szerint sokkal elfogadhatóbb, hogy a logika volt először, s a képi gondolkodásmód, vagyis az információk szimbolikus feldolgozása csak később alakult ki, mégpedig éppen akkor, amikor a logikus elme megkérdőjelezte a beérkező információt.
Alapfogalmak
A szemiotikában Charles Sanders Peirce nyomán meg szokás különböztetni a jelek (szignálok, szignatúrák) három típusát: az indexet, az ikont, és a szimbólumot, a jel (jeltest: ami jelöl) és jelölt (amit a jeltest jelöl) kapcsolatának szorossága szerint. - A jel-index jelteste szorosabb-lazább fizikai kapcsolatban áll a jelölttel: pl. index egy állat lábnyoma, egy 50 kilométerre lévő vulkán torkából előgomolygó 15 km magasságú füstoszlop, a prérikutya kígyót kiáltó ugatása stb. - A jel-ikon teste nincs fizikai kapcsolatban a jelölttel, de hasonlít rá, pl. hieroglifák, piktogramok, római számjelek, ide tartoznak még a hangutánzó szavak. - A jel-szimbólum teste nincs fizikai kapcsolatban a jelölttel, és nem is hasonlít rá. Ilyen az összes hangjelölésre épülő nyelv legtöbb szava (a hangutánzóak kivételével), az összes betű, az arab számjelek stb. Így a nyelv legtöbb jele, minthogy szimbólumnak tekinthető, „testileg” semmi kapcsolatban nincs a jelölttel.
A jelformák
Az ember fellépése a világtörténelem színpadán új jelformák megjelenését hozza magával. Míg az állatvilágban az index és a szimptóma, illetve ezek kombinációja elegendő az egyed és a faj fennmaradásának biztosításához, az ember esetében az eszközhasználat általánossá válásával ezek a jelformák már nem bizonyulhatnak elégségesnek. Vagy talán fordítva: ezek a jelformák nem teszik lehetővé az eszközhasználat általánossá válását, a munkára, a közös, szervezett tevékenységre alapuló emberi társadalom kialakulását. Az emberre - és csakis az emberre - jellemző jelformák, az úgynevezett valódi jelek kialakulása egymással összefonódva, egymással párhuzamosan ment végbe, bár bizonyos sorrendet fel lehet állítani. Egyes szerzők véleménye szerint az ember fejlődésében létezett egy szakasz, amelyben a primitív emberi kommunikáció és gondolkodás eszközét a szimptómából kialakult jelzés vagy szignál, az indexből kialakult ikon és a munkafolyamatban betöltött konkrét szerepüket elvesztett, abból kiemelkedő, jellé alakult tárgyak, a szimbólumok alkották. (Az előbbi kettő, a jelzés és ikon - a zooszemiotikusok szerint - már az állati kommunikációban megjelenik.) Ezekkel szoros kölcsönhatásban alakult ki azután az a jelforma, amely úgymond teljessé tette az emberré válást: az emberi beszéd. A jelformák kölcsönhatása a továbbiakban úgy alakult, hogy a nyelv mint legáltalánosabb jelforma maga válik az összes tőle különböző jelformák működésének és fennmaradásának, továbbfejlődésének alapjává.
Mi a jel?
A jel meghatározásánál ugyanolyan nehézségbe ütközünk, mint az információ, a kommunikáció meghatározásánál. A jelre vonatkozóan sem sikerült még megfogalmazni egy olyan általánosan elfogadott definíciót, amely egyesítené a fogalom teljes tartalmát. Az ok nyilván az, hogy a jelek világa - akár az információé - egymástól nagyon eltérő jelenségeket foglal magában. A méhek táncától, a fecskecsiviteléstől, a hangyák formon "nyelvétől" az ember alkotta természetes és mesterséges nyelvekig, a homlokráncolástól a kutya farkcsóválásáig, az indiánok füstjeleitől a tévéadás jeleiig, az étkezési szokásoktól az öltözködés nyelvéig a jelrendszerek sokasága alkotja a jelek univerzumát. Saussure szerint "jelen azt az egészet értjük, amely egy jelölőnek egy jelölttel való asszociációjából jön létre". Peirce meghatározása: "A jel vagy helyettesítő (representamen) az, ami valamit valaki számára valamely tekintetben vagy minőségben helyettesít." V. Smetacek véleménye szerint a jelformák az intelligens rendszerekben a valóságról kialakított modellek objektiválására és más rendszerekbe való átvitelére szolgálnak (Smetacek Morris nagyon általánosan a következő meghatározást adja: "... a jel valami egyebet reprezentál vagy helyettesít, mint önmaga." Schaff a fogalmat a következőképpen határozza meg: "Minden anyagi tárgy, vagy annak tulajdonsága, vagy valami anyagi esemény jellé válik, mihelyt a kommunikálás folyamatában a beszélgetők által elfogadott nyelv keretein belül a kommunikációban résztvevő számára arra szolgál, hogy közvetítse valamely gondolatát a valóságról, vagyis a külvilágról, vagy pedig belső (emocionális, esztétikai, akarati stb.) élményeiről." Georg Klaus megfogalmazásában: "A jel jelzés, valamely információ hordozója. A jel mindig egy üzenetet, információt vagy információ alkatrészét tartalmazza. A jel valami magától különbözőre, vagyis egy tárgyra, viszonyra stb. utal, amelyet megjelöl. Ez a tárgy stb. a jel jelentésének forrása." L. O. Reznyikov szerint: "A jel egy anyagi, gondolatilag felfogott tárgy (jelenség, hatás), amely a megismerés és a kommunikáció folyamataiban egy más tárgyat (illetve más tárgyakat) képvisel, és az erre vonatkozó információ képzésére, tárolására, átalakítására és továbbítására használják" (Reznyikov, 1968). Kelemen János véleménye szerint: "Jel minden olyan anyagi tárgy, tulajdonság, jelenség, amely egy rendszer keretei között az egymással érintkező emberek számára arra szolgál, hogy a külső világra vagy a belső élményekre vonatkozó gondolati-érzelmi tartalmakat az egyik fél a másiknak átadja" (Kelemen, 1971). S végül fejezzük be a felsorolást V. V. Martinov szellemes megállapításával: "Minden jelnek van jelentése, és ez az egyetlen olyan következtetés a jelről, amely vitathatatlan" (idézi Banczerowski, 1979). A fenti meghatározásokból leszűrhetünk néhány általános érvényű megállapítást. Ezek - akárcsak a meghatározások - túlnyomórészt az emberi társadalomban működő jelekre vonatkoznak. A jel mindig helyettesít valamit, s ezt a valamit - dolgot vagy dolgok osztályát - a jel tárgyának, jeltárgynak, jelöltnek nevezzük. Ezt a helyettesítést, vagyis azt a folyamatot, amelyben egy dolog jellé válik, jelként funkcionál, és jelként fogják fel, Morris nyomán szemiozisznak nevezzük. Voigt meghatározása szerint: "Azt a folyamatot, amelynek során egy bonyolultabb jelenséghez vagy szervezethez azzal bizonyos speciális szempontok alapján azonosított egyszerűbb jelenséget kapcsolunk, jelölésnek, jelfolyamatnak, szemiozisznak nevezzük"
Kapcsolódó információk
Kapcsolódó animáció:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
