A nyugati táncdialektus a következő földrajzi egységeket, illetve az e területen élő népcsoportjainak tánckincsét foglalja magában: a Dunántúlt, a Felföld nyugati felét, az Alföld nyugati sávját, vagyis a Duna-Tisza köze Duna menti részét, továbbá a szlavóniai magyar népszigetet.

A nagy kiterjedésű, eléggé tagolt nyugati dialektus általános, közös jegyeit, valamint a többi dialektustól eltérő sajátosságait legszembetűnőbben az uralkodó tánctípusok vizsgálata nyomán fogalmazhatjuk meg. A nyugati táncdialektus tánctípusai formai, szerkezeti szempontból általában egyszerűek, formagazdagságuk, motívumkincsük korlátozott. Az egyszerű motívumkincsű, kötött szerkezetű (pl. verbunk) és félkötött táncok (leánykarikázók) mellett a kezdetlegesebb motivikájú és szerkezetű táncok (kanásztánc-ugrós) is elsősorban a nyugati táncdialektusra jellemzőek.

A dunai táncdialektus jellemző táncfajtái a következők:

1.Az eszközös pásztortáncok közül a kanásztánc, valamint a seprűtánc jellemző.

2.Az ugrós a szóban forgó terület jellemző régies táncfajtája, melynek a fejlődés különböző fokain lévő táji altípusai és változatai mindenütt megtalálhatók.

3.A leánykarikázó is elsősorban a nyugati dialektusra jellemző tánctípus, a leggazdagabb változatai a legutóbbi évtizedekig ezen a területen éltek.

4.A verbunk elterjedése a nyugati táncdialektus területén egyenlőtlen, és táji változatai formai-szerkezeti szempontból jelentős mértékben különböznek. Kötött szerkezetű, kör formájú verbunktípus csak a Kisalföldön honos. A kötetlen szóló verbunkok néhány gazdagabb változata Sárközből s a nyugat palócoktól került elő. A nyugati verbunkok formakincse, motívumanyaga korlátozott, s egyszerűbb más területek verbunkjainál.

5.A lassú és friss csárdás mozgásanyaga a legélesebben a nyugati táncdialektus területén válik el egymástól. Az első világháború körüli időszakban ékelődik a verbunk és a friss csárdás közé a lassú csárdás, majd a verbunk kiszorulásával már teljesen az általános, országos divathoz (lassú, friss sorrend) igazodik a táncrend. A verbunk helyébe lépő lassú csárdás rövid időre sokszor a verbunk nevét is átveszi. A lassú csárdás szegényes motívumkincsével szemben a többnyire lenthangsúlyos frissnek viszont gazdag: buktatós egylépéses, aprózó lábfigurázások, lippentős-mártogatós motívumok, páros forgás, valamint a játékos, csalogatós párelengedés a legjellemzőbb mozzanatai.

6.A lakodalmi tánckészlet feltűnő gazdagsága, a lakodalmi táncok bősége a nyugati dialektus jellemző sajátsága.

A nyugati dialektus egész területére a táncélet erős polgárosultsága jellemző, helyenként azonban egyes hagyományőrző szigeteken a táncok igen régies állapotot őriztek meg.

A tánczene általános jellege nem mutat egységes képet. A hagyományőrző szigeteken rendkívül régies maradt, vagyis a táncdallamok zöme világosan megőrizte énekes eredetét. A hangszeres zenének igen régies fajtáját a jellegzetes dudazenében találhatjuk meg. A régies vonások mellett azonban szintén erősen érvényesültek a polgári fejlődés jellemző sajátságai. A tánczenei kíséretet szolgáltató rezesbandák korai elterjedése elsősorban a magyar nyelvterület nyugati részére jellemző.

A nyugati dialektus területén a táncmulatság helye rendszerint a kocsma. A magyar nyelvterület más részein még gyakori nem szervezett táncalkalmak nagy része itt már hiányzik. A kevesebb, de jobban megszervezett táncalkalmak, bálok keretében fokozottabban érvényesül a parasztság társadalmi rétegződése.

Nyugati vagy dunai táncdialektus

A nyugati dialektusterület kisebb, egymástól a táncélet és tánckincs szempontjából elkülöníthető egységei a következők:

1. Északnyugati dialektusterület;
2. Csallóköz, Szigetköz;
3. Rábaköz;
4. Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas m.)
5. Dél-Dunántúl (Somogy, Baranya m.)
6. Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna mente, Bácska, Szlavónia)
7. Kalocsa-vidék;
8. Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék.