A régi táncréteg vonásai és felosztása

A késő középkorig visszavezethető régi táncfajták típusai egymással szorosan összefüggő láncolatot alkotnak annak ellenére, hogy regionálisan sokfélék, s típusaik, altípusaik a zenei és strukturális fejlettség, formagazdagság különböző fokait őrzik. Archaikusabb típuscsaládjait (pásztortáncok, ugrós táncok) még a műfaji-formai kialakulatlanság, a polimorfia jellemzi, a fejlettebbek viszont már homogén, tiszta műfaji kategóriák (legényes táncok, régi páros táncok). A magyar és kelet-európai népzene régi dallamai mellett a mindenkori nyugati tánczenei divatok is átszínezték s bővítették a régi táncok zenéjét. Páratlan ütemű és aszimmetrikus ritmusú tánctípusok is előfordulnak közöttük (lassú leánykörtánc, botoló, lassú sétáló párostáncok).

A régi táncok további fejlődésükben megrekedve egyrészt a peremvidékeken szigetszerűen éltek tovább, másrészt a parasztság hagyományőrzőbb rétegei őrizték őket speciális alkalmazásban, s nemegyszer nemzetiségeink és szomszédnépeink tánckincsébe átszűrődve maradtak fenn.

Régi táncfajtáinkhoz közvetlenül kapcsolódnak a szomszédos kelet-európai népek tánckincsének bizonyos típusai. A lánckörtáncok és fegyvertáncok, ugrós táncok esetében távolabbi keleti és balkáni kapcsolatok is mutatkoznak. A nyugati táncdivatok hullámai elsősorban a régi párostáncokon éreztetik hatásukat. Ezek a hatások érlelték meg új stílusú nemzeti tánckultúránk alapját.

A régi táncok regionális elterjedése, megoszlása sajátos, figyelemre méltó képet mutat. Az archaikusabb típuscsaládok (leánykörtánc, pásztortáncok, ugrós táncok) a Dél-Dunántúlon, az Alföldön és a Felföldön élnek. A régi nyugati hatásokkal átszíneződött, gazdagabb, legfejlettebb s már az új táncstílus felé vezető típusok viszont (legényes táncok, lassú legényesek, páros táncok) javarészt keleten, Erdélyben maradtak fenn.