A korai Tiziano

E művészettörténeti pillanatban lépett színre az egyik legfiatalabb Bellini-tanítvány és Giorgione műhelytárs, a cadorei származású Tiziano Vecellio. A pálya korai szakaszáról a tudomány keveset tud, és még születésének pontos évét is homály fedi. Annyi bizonyos, hogy korai művei között tartották számon a Giorgionéval együtt készített - és később elpusztult - freskósorozatot Velence egyik jelentős épületén a Fondaco dei Tedeschin. A sajátkezűség a korai műveknél viszont egyáltalán nem bizonyos: legalább egy tucat olyan 1508 és 1514 között befejezett festményt ismer a művészettörténet, amelynek poétikus hangulata a castelfrancói, a merészebb figuraformálás viszont a cadorei mester stílusát idézi. Ilyen esetekben talán csak a motívum-vizsgálat segít. A képek hátterében békésen legelésző juhnyáj a közmegegyezés szerint legalábbis tizianói motívumnak számít. (Noli me tangere, A három életkor allegóriája)

Juhnyáj legelészik a fiatal Tiziano méltán leghíresebb festményének, az Égi és földi szerelem című mű hátterében is. A címet az utókor adta, a talányos témájú műről csak annyi tudható, hogy valószínűleg esküvőre készült. A tízek tanácsának egyik tagja tette ily módon tiszteletét, hogy egybekelhetett egy nagyhírű jogtudós leányával. A nász olyan pompás allegória alkotására csábította a megrendelőt és művészt egyaránt, amelyek akkor is a szerelemről, a múló időről, az állhatatosságról és az örök szépségről kívánnak szólni, ha a jelentés pontos megfejtése mindmáig titok. A nemrégen restaurált festmény ugyanis oly tökéletes eleganciával mutatja a természettel harmóniában élő halandó és halhatatlan értékeket, a lankás venetói tájat, az antik szarkofágot, a drága kelmét, vagy annak hiányát, azaz a tiszta ruhátlan testet magát, hogy ez bőségesen kárpótol a hiányzó megfejtés miatt.E festménnyel lényegében lezárult a pályakezdő korszak. Tiziano eltávolodott attól a közegtől is, amely a talányosan allegorikus, művelten giorgioneszk képeket éltette és ihlette. A cadorei mester immár elnyerte a város hivatalos festőjének címét, ezzel együtt a legfontosabb egyházi megbízásokat, s az efféle megbízások teljesítésénél az egyértelmű fogalmazásmód, a fenséges derű, a magisztrális látvány kibontása számított nélkülözhetetlenebb szempontnak. Egy évtized, a tízes évek közepétől a húszas évek közepéig állt rendelkezésére, ahhoz, hogy új stílusában elmélyedjen, s azt a tökélyig fejlessze. E periódus kiinduló pontját a velencei ferences templomnak, a Frarinak a főoltára, a Mária mennybevitele (1516 k.) a végét pedig ugyanebben a templomban a Pesaro-család oltára (1526 k.) alkotja. Előbbiben a hármasosztású lét reprezentációját az újszerűen fölfogott hierarchikus kompozícióval, színezéssel, formával valósította meg, utóbbiban a centrális perspektíva megkerülésével a statikus kompozíciót telítette drámai dinamikával. Mindkét mű eredeti helyén ma is hirdeti a szakrális reprezentációban lezajlott alapvető változásokat.

Tiziano ebben a tízéves időszakban festette első nagyszabású, mitológiai témájú festmény-sorozatát. 1516-ban kötött szerződést Alfonso d'Este ferrarai herceggel, hogy annak palotájába, az úgynevezett Alabástrom-terembe bacchikus témájú képeket fessen. A sorozat egyik legérdekesebb darabja a Bacchus és Ariadne találkozását ábrázoló kép (1524 k.), amelynek gazdag színvilága és a mozgalmas, aszimmetrikus de egyben kiegyensúlyozott csoportkompozíció már a Pesaro-oltárképet vetíti előre. Tiziano hosszú életműve során igen sok mitológiai tárgyú képet festett, így évtizedekkel később II. Fülöp spanyol király megrendelésére készítette azokat a költői hangulatú képeket, amelyek általában OvidiusMetamorphoses című művéből merítik témájukat, és amely képeket már a kortársak is Poesie-ként, költeményekként emlegettek (pl. Danae, Nápoly, Museo di Capodimonte).