Giorgione da Castelfranco (1477/8 – 1510): A velencei érett reneszánsz festészet kiemelkedő alakja. Rövid, alig tízéves életművéhez (1499–1510) kevés művet lehet társítani. Mestere Giovanni Bellini volt, de valószínűleg ismerte az 1500–ban Velencébe látogató Leonardo festészetének újításait, elsősorban a levegőperspektívát. Képeinek jellegzetessége a poétikus hangulatú tájképek alkalmazása, amely főművén, az enigmatikus témájú Vihar című képen szinte a mű fő témájává változik. Korai főműve a szülőhelyének templomába, Castelfranco Venetóba készített Trónoló Madonna gyermekével és szentekkel oltárkép, amely az Antonello da Messina által 1473–ban meghonosított Sacra conversazione oltárkép-típust követi (San Cassiano oltárkép, Bécs, Kunsthistorisches Museum). Képein gyakran humanista témákat dolgozott fel (Három filozófus, Bécs, Kunsthistorisches Museum; Col tempo, Velence, Gallerie dell’Accademia) Késői művei közül többet az a Tiziano fejezett be, akinek stílusára atmoszférikus hatásokat érzékeltető tájábrázolása és a sfumatós festésmódja nagy hatással volt. (Alvó Venus, Drezda, Gemäldegalerie; Koncert a szabadban, Párizs, Louvre). Portréi közül kiemelkedő jelentőségű a budapesti Szépművészeti Múzeumban található Ifjú képmása, valamint a Petrarca szerelmének, Laurának a fiktív portréjaként megfestett, de valószínűleg valóságos személyt, Giorgione kortársát ábrázoló Laura című kép. (Bécs, Kunsthistorisches Museum). Giorgione hatása a késői Giovanni Bellini és Tiziano mellett a velencei festészet új generációjának több tagjánál is kimutatható (Palma il Vecchio, Piombo), de a század első harmadában Velencén kívül is jelentős volt festészetének hatása, elsősorban Correggio művészetében.

III. Pál pápa (Alessandro Farnese) (1534–1549): A 16. század közepének legkiemelkedőbb mecénás főpapja. Róma legimpozánsabb palotája, a Palazzo Farnese az ő megbízásából épült, ifj. Antonio da Sangallo és Michelangelo tervei szerint. Michelangelo az ő megbízásából festi a vatikáni magánkápolna, a cappella Paolina freskóit (Szent Péter keresztre feszítése, Szent Pál megtérése).

Palma, Jacopo (il Vecchio (Jacopo Negreti) (1490 k.? – 1528): velencei festő. Giorgione halála után a fiatal Tiziano mellett az új nemzedék legfontosabb képviselője volt Velencében a század első harmadában. Bergamói származásúként Andrea Previtali mellett tagja annak a csoportnak, amely az 1510-es évek elején telepszik le Velencében, de kapcsolatait a lombard várossal mindvégig megőrzi. Korai festményein még elsősorban Previtali és a velencei késő-quattrocento festészetének hatása jelentkezik (Madonna, Berlin, 1506k.), de Tiziano korai műveit már ekkor ismerhette. Velencei kortársai mellett (Giovanni Bellini, Giorgione, Tiziano) önálló stílusának alakulásában 1515-1520 között a firenzei-római iskola, elsősorban Michelangelo formaképzése játszott szerepet (Pihenő Szent Család Mária Magdolnával, Firenze, Uffizi, 1515 k.). Érett korszakát (1520-1528) elsősorban a giorgionei tájábrázolás és a tizianói komponálásmód átvétele jellemzi, de alakjainak szinte melankolikus nyugalmát kevésbé a költői elmélyülés, mint inkább a szigorú visszafogottság hatja át. Késői művein a Velencéből Bergamóba "emigráló" Lorenzo Lotto kifinomult chiaroscuro festésmódjának hatása is jelentkezik (Madonna Szt. Katalinnal és Kereszetelő Szt. Jánossal, Hampton Court, Royal Collection, 1523 k.). Életművének jelentős részét magánmegrendelésre készített, kisméretű portrék (Fiatal pár portréi, Budapest, Szépművészeti Múzeum, 1510 k.; Violante, Bécs, Kunsthistorisches Museum, 1516-8;Girolamo Capra portréja, Madrid, Casa Alba Gyűjtemény, 1527-8), és elsősorban humanista műgyűjtők számára festett, mitológiai témájú, erotikus tartalmú aktképek alkotják. (Nimfa, Drezda, Gemäldegalerie, 1520 k.; Venus és Ámor, Cambridge, Fitzwilliam Museum, 1523-4) A félalakos, részben fedetlen keblekkel ábrázolt, ideális női szépséget megjelenítő képmások (Flóra, London, British Museum, 1522-4; Nő fedetlen keblekkel, Drezda, Gemäldegalerie, 1524-6) témája valószínűleg Leonardo da Vinci köréből Tiziano közvetítésével (Flora, Firenze, Uffizi) jutott el Velencébe. Életművének másik jelentős csoportját a Sacra Conversazione képek alkotják. A korábban templomi oltárokat díszítő képtípus új változatát képviselik azok a magánpalotákba szánt művei, ahol a szentek nem festett építészeti keretben állnak, hanem szélesen kibontakozó tájháttér előtt ülnek a gyermekét tartó Madonna körül. (Bécs, Kunsthistorisches Museum, 1520-2). Oltárképei legismertebb a velencei S. Maria Formosa templom számára festett, és ma is eredeti helyén álló Szt. Barbara oltár (1523-4). Konzervatívnak számító, három külön táblára osztott elrendezése ellenére, elsősorban a középképen, talapzaton álló Szt. Barbara szoborszerű alakjának valódi grandezzát sugárzó, mozgalmas kontraposztjával Tiziano méltó társává avatja Palma Vecchiót. Utolsó jelentős megbízását (1527), a velencei Scuola Grande di San Marco számára elkezdett nagyméretű vászonképet (Szt. Márk megmenti Velencét a démonok hajójától, Velence, Gallerie dell'Accademia) korai halála miatt Paris Bordone fejezte be.