Cosimo és Piero de Medici

Firenzében a 14. század folyamán kialakult a művészet társadalmi beágyazottságának rendszere. A jelentősebb megbízásokat vallásos testületek (konfraternitások), szerzetesrendek (elsősorban a ferencesek és a domonkosok), illetve a céhek adták. A magánszemélyek, tehetősebb polgárok elsősorban a Santa Croce és a Santa Maria Novella koldulórendi templomainak magánkápolnáit díszíttették nagyobb freskóciklusokkal. A város mint testület, elsősorban kormányzatának központját, a Palazzo Vecchiót látta el jelentősebb alkotásokkal (pl. Donatellomárvány Dávid szobra 1408 körül). Cosimo de Medici színrelépése alapvetően megváltoztatta ezt a helyzetet. Apja, Giovanni bankügyletei révén hatalmas vagyont, és ezzel együtt jelentős befolyást örökölt. Amikor rövid velencei száműzetése után, 1433-ban visszatért Firenzébe, igen hamar kezébe vette a város politikai ügyeinek irányítását, bár hivatalos főhatalmat, mint ahogy utódai sem a század folyamán, soha nem gyakorolt a köztársaságban. Cosimo, aki kora jelentős humanistáinak barátságával büszkélkedhetett, maga is elmélyülten és lelkesen olvasta az antik történetírók és a korakeresztény egyházatyák műveit. Kiválóan tudott latinul, és igen hamar támogatójává vált a firenzei neoplatonista filozófiai mozgalomnak, de emellett mélyen vallásos is volt.

Mecenatúrájának központi gondolata az volt, hogy, mint gazdag és művelt embernek, a város közönsége számára megmutassa legfontosabb erényét, a magnificentiát. Ennek szellemében a város polgárai közül ő járult hozzá a legjelentősebb összeggel a San Lorenzo-templom újjáépítéséhez, ahhoz az alkotáshoz, amely Brunelleschi tervei nyomán a reneszánsz építészet egyik iskolapéldájává vált. A San Lorenzo környéke hamarosan a Medici-család hatalmi központja lett. A templommal szemközti téren épült fel a század közepén Michelozzo Michelozzi tervei szerint az új Medici-palota szigorú, kváderborítású, szűk belső udvart magába foglaló tömbje. A San Lorenzo pedig a század folyamán a Mediciek családi pantheonjává vált. Brunelleschi, szintén Cosimo támogatásával tervezte meg a templom bal oldali sekrestyéjét (Sagrestia Vecchia), amelynek közepén Cosimo apjának, Giovanninak a márvány síremlékét helyezték el, a templom felé nyitott árkádban pedig később fiának, Piero de Medicinek a Verrocchio által készített, antikizáló, bronz, márvány és porfír felhasználásával készített méltóságteljes szarkofágját állították fel. A kápolna a korareneszánsz művészet egyik legszebb emléke. Az apostolok, egyházatyák és mártírok párba állított alakjaival díszített két bronzkapu Donatello műve (1435-1443), és ugyanő alkotta a csegelyek festett stukkó-domborműveit is, amelyeken Keresztelő Szent János életének epizódjai jelennek meg. Donatellóval, elsősorban annak padovai évei után, Cosimo személyes barátságban volt, és utolsó művét is, a San Lorenzóban található, antikizáló oszlopokra állított, drámai hatású reliefekkel díszített két bronz szószékét is Cosimo megrendelésére készítette.

Cosimo építészeti mecenatúrájának két fontos ága volt, és mindkettőben Michelozzo játszotta a vezető szerepet. A család számára épített városi palotán kívül Firenze környékén több villát is tervezett (Careggi, Trebbio stb.), és a Medici- családfő által építtetett templomok építésén is közreműködött, mint a fiesolei Badia esetében, ahol a kortársak kritikáit is kiváltva a Medici-címert is elhelyezték, vagy a San Marco domonkos rendi kolostor esetében. Ez utóbbi volt Cosimo egyik legnagyszerűbb vállalkozása. A korábbi, középkori kolostorépület helyén felépült domonkos kolostor celláit a rend szerzetese, Fra Angelico festette ki, minden cellába egy-egy, a vallásos elmélyültséget inspiráló freskóval. Cosimo személyes cellájába pedig a Királyok imádását, a Mediciek számára kedves bibliai témát alkotta. A kolostor a humanista műpártolás egyik legjellegzetesebb példája. Fra Angelico mellett itt volt szerzetes Tommaso Parentucelli, a később V. Miklós néven a pápai trónt is elnyerő humanista teológus, akinek jelentős szerepe volt abban, ahogy a kolostor rövid idő alatt a kor egyik legjelentősebb könyvtárává vált. Cosimo maga is szenvedélyes könyvgyűjtő volt, könyvtárában elsősorban patrisztikus szerzők és antik auktorok művei voltak megtalálhatók. Cosimo politikai súlyát jól szemlélteti, hogy halála után a firenzei tanács, a Signoria posztumusz felruházta őt a Pater Patriae, a Haza atyja címmel.

Piero de Medici, aki az il gottoso, azaz a köszvényes melléknevet kapta az utókortól, rövid ideig volt a család feje. E rövid időszakban azonban jelentős megbízásokat adott művészeknek. Építészeti mecenatúrájában elsősorban olyan szakrális építmények a fontosak, amelyek a firenzei helyi kultuszokhoz kötődnek, mint a San Miniato al Monte vagy a Santissima Annunziata templomok reneszánsz tabernákulumai. Műpártolásának legfontosabb emléke azonban a családi palota, a palazzo Medici magánkápolnájának létrehozása volt, melynek ragyogó színekkel megfestett alakjait az a Benozzo Gozzoli festette meg, aki Cosimo kedvelt művészének, Fra Angelicónak volt a tanítványa. A freskó, amely három falon fut körbe az intim térben, a Három királyok vonulását ábrázolja. A mesés tájháttér előtt menetelő, pompázatos lovas kíséret tagjai között a kor jelentős személyiségeinek portréit, köztük a Medici-család három generációjának, Cosimónak, Pierónak és a gyermek Lorenzónak az arcmásait is felismerhetjük. A kápolna oltárképét, a gyermek Jézus imádását, amelyet a század folyamán elajándékoztak, és másolattal helyettesítettek, az a Fra Filippo Lippi festette, aki Benozzóhoz hasonlóan szintén Fra Angelico tanítványa volt, és az Angelico utáni nemzedék egyik legjelentősebb firenzei mestere volt.

Fra Angelico és Benozzo Gozzoli: San Marco-oltárkép

Sagrestia Vecchia, összkép