Grotteszk :az olasz grotto (barlang, pince) szóból képzett kifejezés. Eredetileg azt az antik római díszítési módot jelöli, amelyet az 1470–es évek legvégén, a Rómában dolgozó umbriai és firenzei festők (Pinturicchio, Ghirlandaio) fedeztek föl Nero császár földdel betemetett palotájának, a Domus Aureának a termeiben. A groteszk díszítés növényi ornamentikát, szabálytalan állat- és emberalakokat, kandeláberdíszt és trófeadíszeket foglal magába.A groteszk dekoráció gyakran kisebb jeleneteket keretez. 1500 körül Pinturicchio, Luca Signorelli, majd Raffaello alkalmazta igen gyakran. (Ld. pl. a vatikáni Belvedere palota loggiája)

Hét szabad művészet: (Septem artes liberales) a szabad emberekhez méltó hét művészeti ág. Az ókorban kialakult felosztás szerint az artes liberales művelése, ellentétben az alacsonyabb rendű, fizikai munkát jelentő artes mechanicae-val, nem pénzszerzés céljából történik, és szellemi munkát jelöl. Martianus Capella (Kr. u. 5. század) De nuptiis Mercuriis et Philologiae (Merkúr és Filológia házassága) alapján, a középkorban, az erényekhez hasonlóan, nőalakokként ábrázolták őket, és mindegyikhez sajátos attribútumok társultak: Grammatika (könyv és íróvessző), Retorika (irattekercs, szónoki gesztusok), Dialektika (kígyó vagy skorpió, illetve virágzó ág), Aritmetika (mérőzsinór vagy tábla), Geometria (körző), Muzsika (hangszerek), Asztronómia (csillagászati mérőeszközök, gömb). A középkori egyetemi oktatás rendszerében két részre osztották fel, az alsó szinten oktatandó triviumra és az utána következő quadriviumra. Az itáliai humanizmus hatására a 15. század elejének firenzei művészei azért küzdöttek, hogy a festészetet, a szobrászatot és az építészetet is ismerjék el szabad emberhez méltó, szellemi foglalkozást jelölő művészetként. Ez biztosította a művészek kiemelkedését a kézművesség szintjéből. A hét szabad művészethez általában egy–egy antik tudóst, filozófust társítottak (ld. pl. Andrea da Firenze freskója, Aquinói Szent Tamás allegóriája, Firenze, Santa Maria Novella, Spanyol kápolna, 1360–as évek).

Kagylódísz: (rocaille, francia: kagyló) fésűskagylót imitáló építészeti motívum, amely általában fülkék negyedgömb formájú zárómotívumaként, annak felületét díszíti. A római építészetben jelent meg, és a 15. századi reneszánsz építészetben vált ismét gyakorivá. A korabeli festett architektúrákon is előfordul (Piero della Francesca, Montefeltro oltár, Milano, Brera). A rokokó művészet egyik legkedveltebb motívuma lett az aszimmetrikus formájú kagylódísz.

Pantheon: a görög–római építészetben az összes isteneknek szentelt templom, később általános értelemben a híres személyek, gyakran uralkodók nyughelyéül szolgáló (keresztény) templom elnevezése. A római Pantheon épületét eredetileg Augustus császár bizalmasa, Marcus Agrippa építtette, és a Hadrianus–korban építették át. A párizsi Pantheon eredetileg templomnak épült a 18. században (Sainte–Genevieve), de a Francia Forradalom idején deszakralizálták, és a francia történelem és kultúra kiemelkedő alakjait temették ide. (Pl. Voltaire, Rousseau)

Perspektíva: (latin: perspicere: tisztán látni, átlátni) háromdimenziós tárgy ábrázolásának módszere sík felületen, a térábrázolás tudománya. A perspektíva ókori görög és római változata a lineáris, vagy ortogonális perspektíva volt, ahol az enyészvonalak egy függőleges mentén, több enyészpontban találkoznak. A centrális (lineáris) perspektíva a XV. század eleji Firenzében alakult ki, megalkotója Brunelleschi volt. A barokk, illúzionisztikus perspektívát Andrea Pozzo fejlesztette ki.

Quattrocento: (olasz: kvatrocsentó, jelentése: négyszáz) A 15. század, tehát az 1400–as évek itáliai művészetét jelölő kifejezés. (Ld. például quattrocento szobrászat, a firenzei quattrocento festészete)

Relief (francia) vagy dombormű: sík vagy íves felületből kiemelkedő, kőből, vagy márványból faragott, terrakottából mintázott vagy bronzból öntött szobor, melynek lényege, hogy nem körplasztika. Attól függően, hogy a figurális részletek milyen mértékben emelkednek ki az alapsíkból, beszélhetünk magas, illetve alacsony domborműről, illetve schiacciatóról. Általában épületek díszítésére alkalmazták, az antikvitásban szarkofágok díszítése is általában dombormű volt. A perspektivikus dombormű Donatello újítása volt a 15. század első felében.

Sacra Conversazione: (olasz: szakra konverzációne) szent társalgás. Az itáliai oltárképfestészetben a 15. század elején, Firenzében kialakult típus, amelyen a középen általában a trónoló Madonna látható gyermekével, körülöttük pedig álló szentek csoportja látható. A palának nevezett, egy táblából álló oltárkép váltotta fel a szenteket elkülönítve megjelenítő politpichont. A szentek csoportjának vízió–szerű jelenlétét fokozta, hogy az oltárképen a festett architektúra gyakran az oltárkép valóságos keretét folytatta. (pl. Giovanni Bellini, San Giobbe oltár, Velence, Gallerie dell’Accademia, 1488)

Septem artes liberales: ld. Hét szabad művészet

Síremlék: a halott nyughelyének, a sírnak a megjelölésére szolgáló, általában díszes, önálló, vagy templomon belül elhelyezett építmény. Síremléknek lehet tekinteni az egyiptomi masztabákat és piramisokat, a mauzóleumot, de az antik szarkofágokat is. A középkorban egyszerű formája a templom padlózatába helyezett kő vagy bronz sírlap, illetve a tumba. A reneszánszban gyakorivá vált a fali síremlék típusa. A halottra emlékező, feliratos tábla az epitáfium.

Studiolo: (olasz) a 14. században, Petrarca nyomán kialakult helység, amely a tudományokban való magányos elmélyülést, a vita contemplativa eszményeit szolgálta. A studiolóban gyakran kisebb antik tárgyakból, gemmákból, kisbronzokból álló gyűjteményt is elhelyeztek. A studiolo általában a 15. századi itáliai fejedelmi paloták része volt, és gazdagon díszítették antik témájú festményekkel (Isabella d’Este, Ferrara), erény alakokkal vagy múzsákkal (Borso d’Este, Belfiore), vagy az antik és a középkori tudományok jeles alakjainak portréival (Urbino, Federigo da Montefeltro). A studiolo ábrázolása kedvelt volt a 15. századi festészetben, elsősorban Szent Jeromost jelenítették meg így. (Domenico Ghirlandaio, Firenze, Ognissanti, Antonello da Messina, London, National Gallery)

Triptichon: (görög) három szárnyból álló oltár. A két szélső szárnyat, elsősorban hordozható oltáraknál, általában be lehetett csukni.