Piero della Francesca (Pietro di Benedetto di Pietro, de'Franceschi) (1415 k. - 1492): itáliai festő, elméleti író és matematikus, századának egyik legnagyobb művészegyénisége. Leon Battista Alberti nyomán (De Pictura, 1435), P. a helyes képi ábrázolás alapjának tekintette a matematika, elsősorban a geometria és algebra pontos ismeretét és konzekvens alkalmazását. Elméleti művei közül (Trattato d'abaco, De quinque corporibus regularibus), a festészeti szakkönyvnek tekinthető De Prospectiva Pingendi-ben írta le, és egyben illusztrálta a tárgyak és az arányos emberi test lineáris perspektívában való ábrázolásának módszerét. Festményein pontosan alkalmazta az ott leírtakat. Életműve egyrészt dél-toszkánai szülővárosához és a közeli Arezzóhoz, illetve Perugiához (Umbria), másrészt Marche és Emilia tartomány humanista kultúrájú udvari központjaihoz (Ferrara, Rimini, Urbino) kötődik, de stílusának forrása a firenzei kora-quattrocento művészete volt. Jelenléte a városban már korán kimutatható, mert Domenico Veneziano segédeként 1439-ben részt vesz a S. Egidio (ma: S. Maria Nuova) kórusának freskódíszítésében. (Az elpusztult freskók sinópiáinak töredékei: Firenze, S. Apollonia, refektórium). Már legkorábbi, önálló képein is jól felismerhető a masacciói, plasztikus formaképzés és monumentális komponálásmód mellett Domenico Veneziano fénnyel telített festésmódjának (Szt. Lucia oltár, Firenze, Uffizi, 1440 k.) közvetlen hatása. (Krisztus keresztelése, London, National Gallery, 1440-es évek vége, az oltár többi része Matteo di Giovanni munkája, Sansepolcro, Museo Civico) Korábban késői műként tartották számon, de valószínűleg az 1440-es években készülhetett a perugiai számára a Trónoló Madonna szentekkel poliptichon. Oromzati képének (Angyali üdvözlet) erős rövidülésben megfestett építészeti háttere a lineáris perspektíva konzekvens alkalmazásának szép példája. 1445-ben, szülővárosában kap megbízást a Misericordia konfraternitástól egy oltárkép elkészítésére, de ezt a munkát csak 1460 körül fejezi be (Misericordia oltár, Sansepolcro, Museo Civico). 1449-50-ben Ferrarában dolgozott, de a S. Agostino számára festett falképei elpusztultak. A kisméretű, magánáhitat célját szolgáló, és a németalföldi festőkre jellemző aprólékossággal megfestett, Szent Jeromos a pusztában táblakép feltehetően d'Este megrendelésre készült (Berlin, Staatliche Museen, 1450), és ugyanekkorra datálható a téma egy másik változata is (Girolamo Amadi Szt. Jeromos előtt, Velence, Gallerie dell'Accademia, 1450 k.). 1450/1-től Riminiben Sigismondo Pandolfo Malatesta szolgálatában állt (Sigismondo Pandolfo Malatesta portréja, Párizs, Louvre, korábban Firenze, Contini Bonacossi gyűjtemény). Valószínűleg a Tempio Malatestiano-t átépítő Alberti közbenjárásnak volt köszönhető, hogy megbízást kapott a templomban egy fogadalmi kép készítésére (Sigismondo Malatesta Szt. Zsigmond előtt, Rimini, Tempio Malatestiano, 1451). Az arezzói S. Francesco templom kórusába, a Bacci család megrendelésére festett nagyszabású freskóciklusa, a Szent Kereszt története nem csak P. főműve, de a reneszánsz festészet egyik legfontosabb alkotása is. Az 1450-es években keletkezett ciklus a kereszt történetét beszéli el, de eltérően a firenzei ferences templom, a Santa Croce kórusának 14. Századi freskóitól (Agnolo Gaddi), P. nem a Legenda Aurea elbeszélésének sorrendjét követi. Az ikonológiai program összeállításában valószínűleg Giovanni Bacci is közreműködött. A két oldalsó, valamint az oltárfalon, három sorban kibontakozó történet Ádám halálától a Kereszt Jeruzsálembe viteléig, enciklopédikus módon, nagyszabású, monumentális csoportkompozíciókban (Salamon és Sába találkozása, Konstantin csatája Maxentiusszal, Hérakliosz csatájaKoszroésszel, Heléna felfedezi a keresztet) és bensőséges, misztikus hangulatú jelenetekben (Nagy Konstantin (vagy Hérakliosz) álma, Angyali üdvözlet) foglalja össze az ember megváltásának bibliai történetét és a kereszt tiszteletének posztbibliai legendáját. A freskóciklus stílusát követik P.nak a következő évtized elején, szülőföldjén készült falképei (Madonna del Parto, Monterchi (Sansepolcro), Temetőkápolna, 1458 u.; S. Agostino oltár, Liszabon, Museu de Arte Antiga, London, National Gallery, New York, Frick Collection; Krisztus feltámadása, Sansepolcro, Museo Civico, 1458-1465 között). Kisméretű, összetett kompozíciójú, de pontosan megszerkesztett táblaképe azonban (Krisztus ostorozása, Urbino, Galleria Nazionale delle Marche, 1455 k.?), az arezzói freskóciklushoz hasonlóan, máig számos értelmezési nehézséget vet fel. P. életének utolsó szakaszában a humanista műveltségű hadvezér, Federigo da Montefeltro urbinói udvarában dolgozott. A hercegi párt ábrázoló portrépár (Firenze, Uffizi) valószínűleg Battista Sforza halála (1472) után készült Guidobaldo da Montefelro számára, hogy a képek hátoldalán, diadalszekéren ábrázolt szülői erényekre emlékeztesse az utódot. A háttérben kibontakozó, nagyszerű látképek csak Leonardo festészetében találtak követőre. Legfontosabb urbinói megbízása a valószínűleg Federigo da Montefelro sírkápolnájába szánt ún. Brera oltárkép volt (Milano, Brera, 1472-4). A térdelő donátort a Madonna és szentek társaságában ábrázoló kép a Sacra Conversazione új típusát képviseli. P. utolsó művei közé tartozik a rossz állapotban fennmaradt, Krisztus születése zenélő angyalokkal oltárkép (London, National Gallery, 1470 k.), és a magánáhitatra szánt ún. Senigallia Madonna (Urbino, Galleria Nazionale delle Marche, 1470 k.). A két táblaképen Mária alakjának emelkedett zárkózottságát a gyermek Jézus sorsa feletti vallásos meditáció hatja át.
