- Művészettörténet - 9. évfolyam
- Témák és formák. Udvari központok Itáliában
- Életrajz gyűjtemény
Angelico, Fra (Fra Giovanni da Fiesole, Beato Angelico) (1400k – 1455): Firenzei festő és miniátor, a korai quattrocento festészet kiemelkedő alakja. Korai művein, elsősorban miniatúráin mesterének, Lorenzo Monacónak az internacionális gótikában gyökerező, élénk színvilágú és részletgazdag stílusa tükröződik. Korai festményei azután készültek, hogy 1418-ban belépett a domonkos rendbe és a fiesolei kolostorban tartózkodott (Trónoló Madonna gyermekével és domonkos szentekkel, Fiesole, San Domenico, 1428-30). 1436-ban ment át a Cosimo de’Medici által felépíttetett firenzei San Marco kolostorba, melynek reneszánsz épületegyüttese ekkor épült fel Michelozzo Michelozzi tervei szerint. Az elkövetkező több mint tíz év során készítette azokat a vallásos elmélyülést szolgáló freskóit, amelyek a szerzetesi cellákban találhatóak (pl. Angyali üdvözlet, Noli me tangere, Krisztus színeváltozása, Királyok imádása Cosimo magáncellájában stb.) A freskók kivitelezésében tanítványai, Zanobi Strozzi és Benozzo Gozzoli is részt vettek. A San Marco oltárképén (Sacra conversazione) Szent Kozma és Damján alakjában Cosimo és Giovanni de’Medici rejtett portréit festette meg. (Firenze, Museo di San Marco, 1438-40) Ez az oltárkép a reneszánsz pala, az egyetlen, négyzetes táblára festett, egységes kompozícióval kialakított oltárkép-típus egyik első példája. Fra Angelico stílusának kettőssége abból fakad, hogy a Lorenzo Monacótól eredő internacionális gótika színvilágát és érzelmességét megőrizve, a masacciói új, reneszánsz stílus tömegalakítását átvette, és konzekvensen alkalmazta a lineáris perspektívát művein. Stílusfejlődése során a gótikus hagyomány egyre erőteljesebben adja át a helyét a reneszánsz stílusának. Oltárképei közül korai stílusát képviseli az Angyali üdvözlet (Madrid, Prado, 1430-2), a Mária megkoronázása (Firenze, Uffizi, 1430-35), Mária megkoronázása (Párizs, Louvre, 1430-32) és az Utolsó ítélet (Firenze, Museo di San Marco, 1432-5) oltár. Az utóbbi képen, a középtengelyben alul ábrázolt, nyitott sírok perspektivikus rövidülése a masacciói perspektíva alkalmazásának tudatosan hangsúlyos alkalmazása miatt érdemel figyelmet. Fra Angelico 1445-ben Rómába megy, mert az V. Miklós néven a pápai trónt elfoglaló domonkos rendi szerzetes, korábbi firenzei rendtársa (Tommaso Parentucelli) megbízza a vatikáni palota magánkápolnájának, a cappella Niccolinának a kifestésével (1477-79). A Szent Lőrinc és Szent István protomártír, diakónus szentek életét elbeszélő freskóciklus Angelico utolsó jelentős alkotása, amelyen a plasztikus tömegformálás és a reneszánsz architektúra-ábrázolás révén végkép eltávolodik a gótikus hagyományoktól.
d’Este család: A 15. századi Ferrara mecénásai, a hercegi család. A század folyamán Ferrara az itáliai művészet egyik fontos központjává vált, a d’Esték számára dolgozott többek között Pisanello is. Legfontosabb képviselői: Borso (1413–1471, 1471-től Ferrara hercege), I. Ercole (1431–1505, 1471-től Ferrara hercege), Aragóniai Eleonóra (Mátyás feleségének, Beatrixnak testvére) férje, I. Alfonso (1476–1534, Ferrara hercege 1505-től)
Ghirlandaio, Domenico (Domenico di Tommaso Bigordi) (1449 – 1494): A firenzei quattrocento utolsó harmadának egyik legfontosabb festője, elsősorban nagyméretű freskóciklusokat és oltárképeket készített. Valószínűleg Alessio Baldovinetti műhelyében tanult. Legkorábbi önálló művei a firenzei Ognissanti templomba 1472 k. készített freskói (Madonna della Misericordia, Krisztus siratása). 1473 és 1475 között festi első jelentős freskóciklusát, a San Gimignano–i Collegiata Santa Fina kápolnájának a szent nő életét bemutató falképeit, ahol a narráció részeként a város korabeli jelentős személyiségeit is megfestette. Az 1480–as években kapja legjelentősebb firenzei megrendeléseit, de előtte két alkalommal is dolgozik Rómában (1478 k.: Vatikán, Palazzi Vaticani, a könyvtár termeinek filozófus portréi, 1481-2 k.: Sixtus-kápolna, Péter elhivatása) Az 1480-as évek elején a Palazzo Vecchio emeleti nagytermébe, aSala degli Giglibe készíti el a toszkán városi önreprezentáció ikonográfiai hagyományait követő Uomini famosi ciklusát, középen a trónszéken ülő Szent Zenobius alakjával. 1482 és 1485 között Francesco Sassetti megbízásából a család magánkápolnájában festi meg Szent Ferenc életét (Santa Trinita templom). A ferences regula megerősítése freskón a háttérben a korabeli Firenze látképe (Palazzo Vecchio) az előtérben családja és Lorenzo de’ Medici, valamint annak három gyermeke és nevelőjük (Angelo Poiliziano) arcképei is feltűnnek. A kápolna oltárképe, a Pásztorok imádása tábla a nem sokkal korábban Firenzébe szállított Portinari oltár hatását mutatja. (Hugo van der Goes, Firenze, Uffizi) 1488–ban kap megbízást, hogy a Mediciekkel rokonságban álló Tornabuoni–Tornaquinci család számára a Santa Maria Novella templom főszentélyének freskóit (Mária és Keresztelő Szent János élete), az ólomüveg ablakok alakjait és a főoltárat elkészítse. Freskóin ekkor már a római antik emlékek hatására számos all’antica motívum is feltűnik. A két oldalán táblaképekkel díszített főoltár, amelyet a 17. században darabjaira szedtek, részben műhelye munkájaként készült el 1490 és 1494 között. Domenico sajátkezű művének lehet tekinteni ebből az együttesből a budapesti Szépművészeti Múzeumban található, Szent István protomártírt ábrázoló táblaképét. A quattrocento portréművészet egyik legbensőségesebb hangulatú darabja a németalföldi portréfestészet hatását is felmutató képe, a Nagyapa unokájával. (Párizs, Louvre, 1490 k.). Oltárképei közül jelentős darab a rendkívül jó állapotban fennmaradt táblakép (Királyok imádása), amelyet a firenzei Ospedale degli Innocenti templome számára készített. (Firenze, Museo dell’Ospedale degli Innocenti, 1488)
IV. Sixtus pápa (Francesco della Rovere) (1471–1484): A 15. századi humanista pápák közül az egyik legbőkezűbb mecénás. Rómában számos építkezést kezdett el, köztük ő építtette fel a Vatikánban a róla elnevezett Sixtus kápolnát, és ő hívta a városba azokat a toszkán és umbriai festőket, akik a kápolna alsó regiszterét kifestették (Perugino, Pinturicchio, Ghirlandaio, Botticelli stb.). IV. Sixtus újraalapította a vatikáni könyvtárat, amelynek vezetésével az ismert humanistát, Bartolomeo Platinát bízta meg. Platina kinevezéséről emlékezik meg Melozzo da Forli freskója a Vatikánban.
Medici család: Mugellói (Firenze környéke) származású család. Vagyonukat pénzügyekkel, bankársággal keresték. A család vagyonának megalapozója Giovanni de Medici volt. Fia, Cosimo a 15. század közepének legkifinomultabb ízlésű, mélyen vallásos, de a neoplatonista filozófia iránt fogékony mecénása volt. Jelentős építészeti mecenatúrája mellett (San Lorenzo, Badia Fiesolana, San Marco stb.) jelentősen támogatta az új, reneszánsz művészet kiemelkedő művészeit (Donatello, Fra Angelico). Fia, a korán elhunyt Piero („Il Gottoso” – a köszvényes) elsősorban a Palazzo Medici magánkápolnájának kifestéséről ismert (Benozzo Gozzoli). Piero fia, Lorenzo il Magnifico, a század második felében már kevésbé támogatott jelentős építkezéseket, de a humanista kultúra aktív támogatója volt, a Laurenziana könyvtárat, a budai Corvina könyvtárral egyidőben kezdte fejleszteni. Lorenzo halála után két évvel (1494) elűzték a Medicieket a városból, és csak Lorenzo fiának, Giovanninak (X. Leó) a pápai trónra emelkedése után tértek vissza a városba. A 16. században I. Cosimo de Medici megszerezte V. Károly császártól a nagyhercegi címet, és ekkorra Firenze, a császár hűbéreseként, már egész Toszkána ura volt. I. Cosimo udvara a firenzei manierista művészet kibontakozásának volt a színtere (Agnolo Bronzino, Giorgio Vasari stb.)
Montefeltro, Federigo da (Urbino signoréja 1444–74, hercege 1474–1482): Kora egyik legkíválóbb zsoldosvezére. A pápai államhoz tartozó Urbinóból a reneszánsz művészet és a humanista kultúra egyik központját hozta létre. A Francesco di Giorgio Martini és Francesco Laurana tervei alapján felépített hercegi palota (Palazzo Ducale) a 15. századi építészet egyik legfontosabb alkotása. Valódi mecénásként udvari festőnek alkalmazta Pireo della Francescát. Studiolója a reneszánsz studiolók egyik legszebb emléke, amelyet gazdag, figurális intarziák és tudósok portréi díszítenek. Bibliofilként gazdagon díszített kódexekből álló könyvtárat hozott létre.
Piero della Francesca (Pietro di Benedetto di Pietro, de'Franceschi) (1415 k. - 1492): itáliai festő, elméleti író és matematikus, századának egyik legnagyobb művészegyénisége. Leon Battista Alberti nyomán (De Pictura, 1435), P. a helyes képi ábrázolás alapjának tekintette a matematika, elsősorban a geometria és algebra pontos ismeretét és konzekvens alkalmazását. Elméleti művei közül (Trattato d'abaco, De quinque corporibus regularibus), a festészeti szakkönyvnek tekinthető De Prospectiva Pingendi-ben írta le, és egyben illusztrálta a tárgyak és az arányos emberi test lineáris perspektívában való ábrázolásának módszerét. Festményein pontosan alkalmazta az ott leírtakat. Életműve egyrészt dél-toszkánai szülővárosához és a közeli Arezzóhoz, illetve Perugiához (Umbria), másrészt Marche és Emilia tartomány humanista kultúrájú udvari központjaihoz (Ferrara, Rimini, Urbino) kötődik, de stílusának forrása a firenzei kora-quattrocento művészete volt. Jelenléte a városban már korán kimutatható, mert Domenico Veneziano segédeként 1439-ben részt vesz a S. Egidio (ma: S. Maria Nuova) kórusának freskódíszítésében. (Az elpusztult freskók sinópiáinak töredékei: Firenze, S. Apollonia, refektórium). Már legkorábbi, önálló képein is jól felismerhető a masacciói, plasztikus formaképzés és monumentális komponálásmód mellett Domenico Veneziano fénnyel telített festésmódjának (Szt. Lucia oltár, Firenze, Uffizi, 1440 k.) közvetlen hatása. (Krisztus keresztelése, London, National Gallery, 1440-es évek vége, az oltár többi része Matteo di Giovanni munkája, Sansepolcro, Museo Civico) Korábban késői műként tartották számon, de valószínűleg az 1440-es években készülhetett a perugiai számára a Trónoló Madonna szentekkel poliptichon. Oromzati képének (Angyali üdvözlet) erős rövidülésben megfestett építészeti háttere a lineáris perspektíva konzekvens alkalmazásának szép példája. 1445-ben, szülővárosában kap megbízást a Misericordia konfraternitástól egy oltárkép elkészítésére, de ezt a munkát csak 1460 körül fejezi be (Misericordia oltár, Sansepolcro, Museo Civico). 1449-50-ben Ferrarában dolgozott, de a S. Agostino számára festett falképei elpusztultak. A kisméretű, magánáhitat célját szolgáló, és a németalföldi festőkre jellemző aprólékossággal megfestett, Szent Jeromos a pusztában táblakép feltehetően d'Este megrendelésre készült (Berlin, Staatliche Museen, 1450), és ugyanekkorra datálható a téma egy másik változata is (Girolamo Amadi Szt. Jeromos előtt, Velence, Gallerie dell'Accademia, 1450 k.). 1450/1-től Riminiben Sigismondo Pandolfo Malatesta szolgálatában állt (Sigismondo Pandolfo Malatesta portréja, Párizs, Louvre, korábban Firenze, Contini Bonacossi gyűjtemény). Valószínűleg a Tempio Malatestiano-t átépítő Alberti közbenjárásnak volt köszönhető, hogy megbízást kapott a templomban egy fogadalmi kép készítésére (Sigismondo Malatesta Szt. Zsigmond előtt, Rimini, Tempio Malatestiano, 1451). Az arezzói S. Francesco templom kórusába, a Bacci család megrendelésére festett nagyszabású freskóciklusa, a Szent Kereszt története nem csak P. főműve, de a reneszánsz festészet egyik legfontosabb alkotása is. Az 1450-es években keletkezett ciklus a kereszt történetét beszéli el, de eltérően a firenzei ferences templom, a Santa Croce kórusának 14. Századi freskóitól (Agnolo Gaddi), P. nem a Legenda Aurea elbeszélésének sorrendjét követi. Az ikonológiai program összeállításában valószínűleg Giovanni Bacci is közreműködött. A két oldalsó, valamint az oltárfalon, három sorban kibontakozó történet Ádám halálától a Kereszt Jeruzsálembe viteléig, enciklopédikus módon, nagyszabású, monumentális csoportkompozíciókban (Salamon és Sába találkozása, Konstantin csatája Maxentiusszal, Hérakliosz csatájaKoszroésszel, Heléna felfedezi a keresztet) és bensőséges, misztikus hangulatú jelenetekben (Nagy Konstantin (vagy Hérakliosz) álma, Angyali üdvözlet) foglalja össze az ember megváltásának bibliai történetét és a kereszt tiszteletének posztbibliai legendáját. A freskóciklus stílusát követik P.nak a következő évtized elején, szülőföldjén készült falképei (Madonna del Parto, Monterchi (Sansepolcro), Temetőkápolna, 1458 u.; S. Agostino oltár, Liszabon, Museu de Arte Antiga, London, National Gallery, New York, Frick Collection; Krisztus feltámadása, Sansepolcro, Museo Civico, 1458-1465 között). Kisméretű, összetett kompozíciójú, de pontosan megszerkesztett táblaképe azonban (Krisztus ostorozása, Urbino, Galleria Nazionale delle Marche, 1455 k.?), az arezzói freskóciklushoz hasonlóan, máig számos értelmezési nehézséget vet fel. P. életének utolsó szakaszában a humanista műveltségű hadvezér, Federigo da Montefeltro urbinói udvarában dolgozott. A hercegi párt ábrázoló portrépár (Firenze, Uffizi) valószínűleg Battista Sforza halála (1472) után készült Guidobaldo da Montefelro számára, hogy a képek hátoldalán, diadalszekéren ábrázolt szülői erényekre emlékeztesse az utódot. A háttérben kibontakozó, nagyszerű látképek csak Leonardo festészetében találtak követőre. Legfontosabb urbinói megbízása a valószínűleg Federigo da Montefelro sírkápolnájába szánt ún. Brera oltárkép volt (Milano, Brera, 1472-4). A térdelő donátort a Madonna és szentek társaságában ábrázoló kép a Sacra Conversazione új típusát képviseli. P. utolsó művei közé tartozik a rossz állapotban fennmaradt, Krisztus születése zenélő angyalokkal oltárkép (London, National Gallery, 1470 k.), és a magánáhitatra szánt ún. Senigallia Madonna (Urbino, Galleria Nazionale delle Marche, 1470 k.). A két táblaképen Mária alakjának emelkedett zárkózottságát a gyermek Jézus sorsa feletti vallásos meditáció hatja át.
Pinturicchio, Bernardino (Pintoricchio) (Bernardino di Betto) (1452 k. – 1513): umbriai festő, a quattrocento utolsó nemzedékének képviselője, a Rovere, Borgia és Piccolomini családok kedvelt festője. Elsősorban nagyméretű, általában segédekkel együtt kivitelezett, sokalakos freskóciklusairól ismert. Dekoratív, színgazdag stílusára a flamand festészet volt hatással, mint kortársai közül többekre is (pl. Domenico Ghirlandaio), de gyakran alkalmazta az all'antica festészeti dekoráció formakincsét is, és freskóinak hátterében gyakran feltűnnek quattrocento építészeti motívumok. Narratív ciklusainak elbeszélő modorára a korábbi umbriai festőnemzedék volt hatással (Benozzo Gozzoli, Benedetto Bonfigli). Legkorábbi művein a szintén perugiai Perugino hatása érződik, akivel többször együtt is dolgozik. (Sienai Szent Bernát csodái, nyolc táblakép az Oratorio di San Bernardino oltára számára, Pinturicchio, Perugino, Benedetto Bonfigli és mások, 1473k.) 1481-ben belépett a perugiai festők céhébe, de már ugyanebben az évben Peruginoval közösen dolgozik IV. Sixtus megbízásából a római Sixtus-kápolna freskóciklusán (Mózes útja Egyiptomban, Krisztus keresztelése). Római tartózkodása alatt (1481-1495) kapta első önálló megbízását Niccolo di Manno Bufalini-től freskóciklus készítésére (Szt. Ferenc és Sienai Szt. Bernát élete, Róma, S. Maria in Aracoeli, Bufalini kápolna, 1482k.). A kápolna falképein tűnnek fel először az ún. groteszk motívumok, amelyeknek forrása a Colosseum mellett ekkor felfedezett, ún. Domus Aurea, Nero császár betemetett palotájának falképei voltak. Római tartózkodása alatt elsősorban a klérus vezető személyiségeinek és családtagjainak megbízásából készített freskókat. A római Santa Maria del Popolo templom számára több freskót is készít, a kerengőben Pietro Riario megbízásából dolgozik (elpusztult, 1502 k.), a Rovere család számára pedig két mellékkápolnát díszít. (Cappella Domenico della Rovere, Királyok imádása oltárkép és Szent Jeromos élete freskóciklus a boltozat lunettáiban, 1488-90) A Cappella Girolamo Basso-della Rovere kápolnában az oltárfreskó (Trónoló Madonna gyermekével és szentekkel), az oldalfalakon illúzionisztikusan megfestett architektúra-keretbe helyezett jelenetek (Mária mennybemenetele), míg a lábazati sávban domborművet imitáló, monokróm technikával kivitelezett jelenetek láthatóak (szentek mártíriumai). Legfontosabb római műve a vatikáni pápai palota magánlakosztályainak kifestése VI. Sándor pápa (Rodrigo Borgia) megbízásából (1492-4). 1495-1500 között Perugiában dolgozik (Santa Maria dei Fossi oltára, Perugia, Galleria Nazionale dell'Umbria). 1500-1501-ben szintén Umbriában, az Assisi melletti Spello-ban a S. Maria Maggiore templom Baglioni kápolnájában, Troilo di Ridolfo Baglioni megbízásából készít freskóciklust, akinek portréját a kor szokásainak megfelelően az egyik bibliai jelenet szereplői között megfesti (A 12 éves Jézus a doktorok között). Késői főműve a sienai dóm egyik melléktermébe, az ún. Piccolomini könyvtárba készített nagyszabású freskósorozata. Megrendelője (1502) Francesco Todeschini Piccolomini bíboros, a későbbi III. Pius pápa volt, aki így kívánt emléket állítani nagybátyjának, II. Piusnak, kora egyik legkiválóbb humanistájának és diplomatájának.
Pisanello, Antonio (Antonio Pisano), (1395 k. - 1439 u. (1455 k.)): az internacionális gótika festészetének egyik legkiemelkedőbb itáliai képviselője volt, korának egyik legismertebb művésze. A humanisták közül Guarino Veronese és Tito Vespasiano Strozzi is megemlékezett róla. Korai művein lombard iskolázottságának hatása tükröződik (Fürjes Madonna, 1420 k., Verona, Castelvecchio), de későbbi képeire is jellemző az aprólékos, részletgazdag természetábrázolás. Legjelentősebb műveit az észak-itáliai udvari központok mecénásainak megrendelésére készítette. Valószínűleg Gentile da Fabriano hívására ment Velencébe, ahol az utóbbi halála után egyedül fejezte be a Palazzo Ducale nagy tanácstermének (Sala del Maggior Consiglio) freskódekorációját, amely azonban az 1557-es tűzvészben teljesen elpusztult. Legkorábbi fennmaradt freskója a veronai székesegyházban (Basilica di San Fermo), Niccolo di Brenzoni síremléke fölé festett Angyali üdvözlet (1424-6 k.). 1431-2 k. Rómában tartózkodik, ahol a San Giovanni in Laterano bazilika számára készít falképeket a főhajóban (elpusztult). Veronai tartózkodásának legfontosabb emléke a S. Anastasia templom Pellegrini-kápolnájának boltíve fölé festett, részben erősen sérült állapotban fennmaradt freskója (Szent György és a trebizondi hercegnő, 1433-8 k., jelenleg leválasztva, a sekrestyében). A háttérben megjelenő két akasztott ember alakjához valóság után készített vázlatok (London, British Museum, New York, Frick Collection), a lovasok zsúfolt kompozíciójához (Párizs, Louvre), valamint az előtérben látható kutyához és Szent György erős rövidülésben ábrázolt lovához készített tanulmányrajzai Jacopo Bellini vázlatkönyvei mellett a korszak rajzművészetének legkiemelkedőbb emlékei. Legtöbb rajzát az ún. Vallardi kódex tartalmazza (Paris, Louvre). Szent Eustachius látomását ábrázoló táblaképe ugyanekkor készülhetett (1436-8k., London, National Gallery). Ekkortól kezdve elsősorban a ferrarai d'Este- és a mantovai Gonzaga-udvar (Lovagi csata jelenetei, freskó, Mantova, Palazzo Ducale, 1447 k.) szolgálatában állt. Félalakos profilportréi a reneszánsz arcképfestészet legkorábbi példái közé tartoznak (d'Este hercegnő portréja, 1436-8 k., Párizs, Louvre; Lionello d'Este portréja, 1441 k., Bergamo, Accademia Carrara). Luxemburgi Zsigmond, későbbi Német-római császárról is készít portrét (1432 k., profilrajz, Párizs, Louvre), de a korábban neki tulajdonított, pergamenre festett arcképet (Bécs, Kunsthistorisches Museum) újabban cseh festőnek, az ún. Kapucinus képmások mesterének tulajdonítják. 1445 k., ferrarai tartózkodása alatt készülhetett egyetlen szignált táblaképe (A Madonna megjelenik Remete Szt. Antalnak és Szt. Györgynek, London, National Gallery). A ferrara-firenzei uniós zsinaton tartózkodó bizánci császár, VIII. Joannés Paleologos számára készítette az első, kommemoratív jellegű, személyes érmet, előoldalán a császár profilportréjával, hátoldalán az uralkodó lovas alakjával (1438 k.). Az 1440-es években több, hasonló jellegű bronzérmet készít, amelyeket elő oldalukon általában a megrendelő arcképe, hátoldalukon az ábrázolt erényeire utaló személyes emblémák díszítenek (Gianfrancesco Gonzaga, Niccolo Piccinino, Filippo Maria Visconti, Lionello d'Este, Sigismondo Pandolfo Malatesta, Novello Malatesta, Vittorino da Feltre, Lodovico III. Gonzaga, Cecilia Gonzaga, Pier Candido Decembrio, Alfonso V. d'Aragona, Inigo d'Avalos). Az utóbbiak témaválasztása a kibontakozó reneszánsz humanizmus hatásáról tanúskodik, elsősorban a Lionello d'Este számára hat különböző változatban elkészített példányok. Pisanello éremművészete már a század közepén követőkre talált (Matteo de'Pasti: Leon Battista Alberti medálja, 1446-50). Életének utolsó éveit a nápolyi királyi udvarban töltötte.
V. Miklós pápa Tommaso Parentucelli (1447–1455): Domonkos rendi szerzetes és humanista. A Cosimo de’Medici által támogatott és felépíttetett San Marco kolostor priorja. Jelentős szerepe volt a kolostor könyvtárának fejlesztésében, és Fra Angelico freskóciklusa programjának megalkotásában. Miután V. Miklós néven a pápai trónra került, átépíttette a régi Szent Péter bazilika szentélyét és Fra Angelicóval megfestette a pápai palota magánkápolnájában (cappella Niccolina) Szent Lőrinc és Szent István protomártír, diakónus szentek történeteit. A vatikáni könyvtár fejlesztésében is fontos szerepe volt.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)