A reneszánsz síremlékszobrászat a 15. században

Az itáliai korai quattrocento szobrászat fejlődésében különösen fontos szerepet tulajdoníthatunk néhány műfajnak. Ezek a szobrászati műfajok természetesen nem ekkor jelentek meg, de a 15. század folyamán nagy átalakuláson mentek keresztül, és a későbbi korokra is nagy hatást gyakoroltak.

Az antikvitás óta része volt a halottak kultuszának síremlékek állítása. Az összetett szó magában hordozza a műfaj kettősségét: egyszerre szolgál sírhelyül, és az utókor számára emlékeztetőül. Ez a kommemoratív szándék nem csak a síremlék megjelölését, az elhunyt vagy elhunytak nevének megörökítését foglalta magába, hanem gyakran a síremlék művészi kialakítását is jelentette: ezért került a síremlékre az elhunyt képmása. A sírhoz társított figurális ábrázolások, az antik szarkofágok domborművei vagy a középkori síremlékek tumbáinak faragott szobrai, és a síremlék mellé elhelyezett falképek ábrázolásai a halottkultusszal összefüggésben, gyakran igen összetett műegyüttesekké váltak. A síremlékeknek a különböző korokban, és az elhunyt társadalmi rangjától függően, különböző típusait különböztethetjük meg. A 15. századi itáliai szobrászatban szinte az összes korábbi típus megjelenik, köszönhetően annak a kettősségnek, amely a korareneszánsz fejlődésére általában is igaz: a középkori előképek folyamatos továbbélése mellett az antikvitás felélesztésének igénye a síremlékszobrászat fejlődését is meghatározta.

Művészi szempontból a legnagyobb kihívást a magas társadalmi státusú, előkelő emberek síremlékeinek elkészítése jelentette. A firenzei quattrocento művészetében ennek megfelelően egy sajátos típus, a fali síremlékek típusa fejlődött ki ebben a környezetben. E monumentális emlékek önálló építészeti szerkezetbe foglalják az elhunyt testét magába záró szarkofágot (tumbát), az elhunyt emlékét megörökítő egészalakos, realisztikusan megformált fekvő szobrot, illetve egyéb figurális ábrázolásokat. A felhasznált motívumok részben a keresztény ikonográfia hagyományos eszköztárából merítenek, részben pedig az antik művészetből átvett elemeket sorakoztatnak fel. Az első ilyen típusú síremléketDonatello és Michelozzo Michelozzi készítette el, a Firenzében elhunyt ellenpápa, XXIII. János számára. A síremléket a keresztelőkápolnában állították fel, a középkori templom két, szabadon álló oszlopa közé illesztve a tumbát, rajta az egykori pápa fekvő, aranyozott bronz alakjával. A szobrot Donatello készítette, de a síremlék márvány domborműveit, a teológiai erényeket ábrázoló nőalakokat Michelozzo faragta. Ezt a kompozíciót, de immár önálló építészeti keretbe foglalva, folytatta Bernardo Rossellino is. A Donatello Padovába való távozása után színre lépő szobrász a Santa Crocéban, állami megrendelésre készítette el a köztársaság nem sokkal korábban elhunyt kancellárjának, kora egyik legkiemelkedőbb humanistájának, Leonardo Bruninak a fali síremlékét. A pilaszterek közé foglalt szerkezet alsó szintjén, a tumbán fekszik az elhunyt márvány szobra, realisztikusan és részletgazdagon kifaragott portréját azonban a szemlélő nem láthatja teljes egészében. Ez a fali síremlék-típus először Firenzében, majd Itália-szerte mintává vált a század második felében.

XXIII. János ellenpápa síremléke

Bernardo Rossellino: Leonardo Bruni síremléke