A quattrocento portrébüszt

A 15. századi firenzei szobrászat sajátos műfaja volt a portrébüszt. Ez a műfaj a középkor folyamán gyakorlatilag ismeretlen volt, noha a római szobrászatban jellegzetessé vált műfaj továbbéléseként lehet értékelni a fejereklyetartókat. Nem véletlen, hogy a firenzei quattrocento szobrászatban is egy ilyen büszt, Donatelloaranyozott bronz San Rossore-ereklyetartója az, amelyet a portrébüszt reneszánsz kori felélesztésének első példájaként értékelhetünk. Az első valódi, tehát élő személyről készített büszt is Donatello nevéhez fűződik, bár az ábrázolt személyt ez esetben nem ismerjük pontosan. Az 1430 körülre datálható, festett terrakotta portréban, amely minden valószínűség szerint gipszminta alapján készült, csak az utókor vélte Niccolo da Uzzanót felismerni. A büszt meghökkentő realizmusa, amelyhez szokatlan, elfordított fejtartása is hozzájárul, nem hagy kétséget afelől, hogy valóságos személyről készült. A portrébüszt műfaja a század közepétől általánosan elterjedt Firenzében, és a Donatellót követő szobrásznemzedék tagjai a város több jelentős személyiségéről is készítettek ilyet. Ezeknek általában nem terrakotta, hanem márvány vagy mészkő az anyaga, és festetlenek voltak. E portrékon, a római, késő köztársaság-kori köztársaság kori portrészobrászat hagyományait felelevenítve, gyakran az ábrázolt vonásait karikatúra-szerűen karikatúraszerűen túlhangsúlyozták. Ez a fajta realizmus a síremlékeken korábban sem volt szokatlan, de élő személyek esetében, tehát valódi portrékon az idealizálással szemben az egyéni von ások kiemelése jellegzetesen reneszánsz jelenségnek tekinthető. Piero de Medici, Cosimo fiának portréján, amelyet Mino da Fiesole készített, az előreugró állkapocs és az elszánt, határozott tekintet jellemzi Firenze urának arcvonásait. Mintegy két évtizeddel később készült Benedetto da Maiano portréja Pietro Melliniről, amelyen az idős firenzei kereskedő, gazdag brokátruhába öltözve, szigorúan, szembenézetben jelenik meg. Arcvonásainak részletgazdag megformálása nem rejti el a né ző elől az öregedő ember mély ráncait.

A firenzei portrészobrászat realisztikus tendenciájával szemben a század utolsó harmadában gyakran találkozunk idealizáló arcképekkel is, mint Andrea del Verrocchiónál, aki e műfajban igen kevés művet alkotott, az 1470-es évek közepén készítette azt a márvány női büsztöt, amely ma a Bargellóban található. Szokatlan módon a szobor nem csak a modell arcát és vállait, hanem teljes felsőtestét is magába foglalja, így Verrocchio a fiatal nő karjait is megmintázta. Ez a motívum, a mellkas előtt tartott kezek elrendezése, és elsősorban az a megoldás, hogy bal kezében virágot tart, Leonardóra is nagy hatással volt. Egyik tanulmányrajzán, amely valószínűleg a Ginevra de Benci-portréhoz készült, pontosan megismételte a motívumot, majd továbbfejlesztette a Mona Lisa-portrén.

A firenzei reneszánsz portrék realizmusa részben a németalföldi művészet hatására vezethető vissza. Nemcsak a portrébüsztökön, hanem a festett portrékon is gyakran találkozunk az egyéni vonások kiemelésének eszközével. Ilyen például a reneszánsz egyik legbensőségesebb kettős portréja, a Domenico Ghirlandaio által festett, Nagyapa unokájával című kép.

Mino da Fiesole: Piero de'Medici portréja

Benedetto da Maiano: Pietro Mellini portréja